Szent Jakab út

2008.09.04.          Tamás és családja napja.       

Nagyon örülök, hogy sikerült beszereznem egy zarándok útikalauzt. John Brierley: A Szent Jakab út című könyve nagyon nagy segítség volt végig az úton. Tamásnak ma is hálás vagyok érte. Köszönöm! Gondolom nagyon sok nyelvre lefordították, mert szinte minden zarándok ennek a könyvnek az útmutatásai szerint ment. Tényleg ott volt majdnem mindenkinek a kezében.

A két katalán nő nem türi,  hogy valaki megelőzze őket. Szinte rohannak. Köszönnek, majd továbbvágtatnak. Nem szeretnék rohanni, mert nem ezért jöttem. A Camino nem erről szól, ez nem sport. Igazából a "lélek akadályversenye", ahhoz pedig ídő kell.

Útközben többször eleredt az eső. Szerencsére nem áztam meg nagyon, inkább csak szemerkélt. Mindenesetre pisilni nagyon érdekes teljes menetfelszerelésben. A végén tényleg nem tudtam mitől is vagyok vizes.

Ma nagyon sokat gondoltam a szüleimre. Főleg Apámra, már több mint 20 éve halott. Nem álltunk túl közel egymáshoz. Nagyon sokszor azon kapom magam, hogy ugyanúgy nevetek, ugyanúgy viselkedek, mint ő. A túlérzékenység is tőle öröklődött át belém. Annak idején nem kerültünk valami közel egymáshoz, mert tínédzserként nehezen viseltem hogy ivott. Akkor csak harag volt bennem, mert szégyeltem a barátaim előtt. Borzasztó, hogy az ember néha nem lát tovább az orránál, és mindent csak saját önzésén keresztül képes nézni. 

Itt Villafranca-ban ismét találkoztunk Veronikával a tiszavasvári nővel, különös zárkózott nő. Szinte kerül bennünket, nem zavarjuk, tiszteletben tartjuk, hogy egyedül szeretne maradni. Ő egy nappal előbb indult mint mi, és ő is szeretne elmenni az Óceánig. Drukkolok neki, mert szoros lesz, bár egy nappal több áll a rendelkezésére mint nekünk.

Mezeta. 

Még mindig Mezeta, sok zarándokkal.