Szent Jakab út

Már nagyon hosszú ideje foglakoztatott a gondolat (közel 10 éve) végig kellene járnom az El Camino-t. Egyre többet olvastam, illetve hallottam róla. Az út durván 800 km hosszú,  20-30 km-t kellene megtennem naponta úgy, hogy közben mint egy csiga cipelem magammal az összes cuccomat hegyen völgyön át. Eltelt néhány év és képtelen voltam kiverni a fejemből az út megtételét. Egyre többet gondoltam az útra, egy idő után kezdtem tudatosan készülni rá.

2007 Karácsonya volt az az időpont amikor elhatároztam, ha törik, ha szakad megyek. Valaki úgy fogalmazta meg előttem, hogy hív az út. Igenis hív, én is érzem ezt a hívást. Elmúltam 53 éves, remélem még van bennem annyi erő, hogy végigjárjam. Nincs vesztegetni való ídőm, irány a világháló. Mint egy megszállott kezdtem keresgélni, kutakodni különböző Caminos oldalakon. Szerencsére nagyon sok jó informácíót sikerült begyűjtenem ezen a módon.

 2008 június elején sikerült egy hirdetés útján rátalálnom két társra, akikkel kitűztük az indulás időpontját. 2008.  augusztus 25. lett ez a nevezetes dátum. Innen már pörögtek az események, minden nap történt valami amitől egyre közelebb kerültem az úthoz.

Nem vagyok túlságosan izgulós tipus, de valahogy kezd beindulni az a bizonyos "zabszemszindróma" amit az ember általában akkor érez, ha nagy dolgot készül meglépni.

Mostanra összeállt a csomagom. Naponta méricskélem, szó szerint mérlegre teszem. Valahol olvastam, hogy nem ajánlatos a testsúly 10%-nál nehezebb zsákot cipelni. Próbáltam betartani, bár elég nehezen ment. Ez az én esetemben 5-6 kg lenne (58 kg vagyok), ezt szinte lehetetlen betartani, pedig nem szabadna többet cipelnem.

Minden este gyalogolok, kb. 8-10 km-t teszek meg edzés képpen. Tudom ez elég kevés ahhoz, amit majd ott Spanyolországban kell teljesítenem. Nagyon remélem ettől függetlenül lesz majd erőm végigjárni, és nem kényszerülök arra, hogy feladjam.

Olyan vagyok mint a gyerekek, naponta számolgatom, már csak tizet kell aludnom az indulásig. Már csak 10 nap és irány Barcelona, onnan Pamplóna, majd S.J.P.P. Alig várom.

Ma valahogy nyugodtabb vagyok, úgy érzem nem történhet semmi rossz velem. Biztos nagyon nehéz lesz, de ez a megállapítás nem új, ez eddig is nyilvánvaló volt. Tegnap elköszöntem a barátaimtól, ma a munkatársaimtól. Mindenki nagyon kedves és segítőkész az úttal kapcsolatban. Ilitől a kolléganőmtől egy kis Szüzmáriamedált kaptam az útra, Erzsitől a főnökasszonyomtól egy karórát, hogy követni tudjam majd az idő múlását. Orsitól egy kulcstartót, az utazók védőszentjével St Christopher- rel. Piroskától egy kavicsot, Tibortól egy Szűzmária medált, a másik Ilitől egy igazi fésűskagylót, Ancsa barátnőm unokájától egy szerencsekarkötőt, trikolor szinekben. Beláthatjátok, mindennel fel voltam szerelkezve ami az út megtételéhez elengedhetetlenül szükséges:). Természetesen mind magammal cipelem, ha kell ha nem. Most már semmi baj nem érhet.  Mind erőt adnak majd, és ha rámtör a honvágy majd előveszem őket és egy kicsit velem lesz a család, a kollégák, és a muff 1-let. Teljesen elérzékenyültem ennyi törődéstől. Elég az ömlengésből, a végén elsírom magam.  Szeretnék nagyon erősnek mutatkozni előttetek. Pedig csak egy gyenge nő vagyok.

 2008.08.25.

"Ahova érdemes eljutni oda nincs rövidebb út"

Franciaországból, a Pireneusok lábától induló zarándokút átvezet Spanyolország négy tartományán, Navarra, La Rioja, Castilla y León, illetve Galicia tartományokon. Közel 800 km hosszú, kemény út vár rám, míg megláthatom Santiago de Compostelát, illetve Szent Jakab apostol földi maradványait.

A Szent Jakab út az UNESCO világörökség részét képezi 1993-tól. Már a IX. század óta járják zarándokok ezt az utat.

Még otthon indulás előtt, megkérdezte valaki tőlem, hogy egyáltalán hogy jutott eszembe ekkora utat megtenni gyalog? A kérdés nagyon jó. Aki megkérdezte valószínű sejti a lényeget. Válaszom a következő: Sok-sok nyüglődés után döntöttem az út megtétele mellett. Nem tudom éreztél-e már olyasmit, hogy nem tudod miért vagy ezen a világon? Mi volt a célja veled a Mindenhatónak? Mert bennem ez a kérdés, ahogy öregszem egyre gyakrabban felmerült. Kezdtem úgy érezni, hogy nem találom a helyem. A magánéletemben is felmerültek mindenféle problémák, a munkahelyemen úgyszintén. Kezdtek összecsapni a fejem fölött a hullámok. Ez nem egy pletykalap, ezért nem kívánom részletezni őket. Mint egy mentő ővbe úgy kapaszkodtam a Camino megtételének a lehetőségébe. Nem tudom mit reméltem, de azt nagyon, hogy megváltozik valami majd az út megtétele után. Istent keresni az ember  ősi vágya. Előbb vagy utóbb, de mindenki keresi egyszer. Elindultam én is megkeresni Istent.

Ott álltam teljes harci díszben.  Bakancs, hátizsák, kényelmes (nem túl elegáns) ruhában. Péter fiam szerint úgy néztem ki mint Pampalini. Nyakamban egy fésűskagyló, hátizsákomban nagyon szerény kis felszerelés, tényleg csak a legszükségesebb dolgok, ami az út megtételéhez szükséges.   Szinte 24 órát úton voltam. Reggel 7-kor indultam Bólyból. Budapest - Barcelona repülőút kicsit hosszú volt.  Barcelonába este felé érkeztünk, onnan taxival mentünk a vasútállomásra. A vonaton az éjszakát egy szűk kis hálókocsiban kucorogtuk át hatan, reggel értünk Pamplónába. Ott taxiba szálltunk, és fél 8 körül fáradtan értünk célunkhoz, S.J. P. P-ba.

Szent Jakab.

2008.08.26.  Szüleim napja.

A sors úgy hozta, hogy csak így utólag tudom nektek elmesélni, hogy mi minden történt velem a Camino-n. A technika ördögének tréfája folytán már Spanyolországban szembesültem azzal a ténnyel, hogy nem tudok internetezni, mert a jelszavam ékezetes, a spanyolban nincsenek ilyen ékezetek. Igaz hogy pár euróért, de majdnem minden albergben van internetezési lehetőség. Igy maradt a régi jól bevált módszer, papír meg penna. Talán jobb is így, az a 20 perc ami 1 euróért rendelkezésemre áll úgyis kevés lenne mindent leírni.

Megérkezvén St. Jean Pied de Port-ba azonnal kiváltottuk a zarándokútlevelet. A vonaton még úgy terveztük, hogy S.J.P.P-ban pihenünk egy napot. Azonban egy hirtelen ötlettől vezérelve eldöntöttük, hogy azonnal nekivágunk a hegyeknek. Velünk egyidőben kb. 30-50 fő zarándok indult. Köztük egy német nő felmálházott kutyájával. Nagyon muris volt a kutyus teherhordó szamárnak álcázva. Egy amerikai nő a műtött térdével és valami merevítővel, ami a lábára van erősítve. Pillanatnyilag is aggódom miatta, vajon tudta-e hogy mire vállalkozott. Sikerült-e megtennie ezt a nagyon nehéz utat. Csak remélni merem hogy estére neki is sikerült valamelyik zarándokszállást elérnie.

Az első nap nagyon szép volt, de ugyanakkor nagyon nehéz is. Gyönyörű érintetlen hegyeken völgyeken haladtunk át, csodálatos kilátás tárult elénk. A csendet tényleg lehet hallani akár hiszitek akár nem. Fantasztikus élmény az út minden perce. Az idő csodálatos volt, és csak ámultunk és bámultunk. Pompázatos Erika mezők (nálunk a virágboltokban drágán vásárolható cserepes virág) mellett haladtunk el. Átkeltünk a Pireneusok több hegyén-völgyén.  Két óra után akkora köd ereszkedett a hegyekre, hogy szinte 5m-es sugaru körben láttunk csak. A csendben csak a birkák illetve a kecskék kolompjának hangját lehetett hallani távolról. Kisérteties volt és mégis gyönyörű. Megtettünk 27km-t és kimerülten, de mégis vidáman értünk Roncevalles-ba. Az első 10 km után találkoztunk Magyarokkal, Aliz, Ottó, és Gábor Zalaszentgrótról érkeztek. Nagyon megörültünk egymásnak, nagyon jó fejek. 

A zarándokszállás egy átalakított kolostor épülete, 120 fő befogadására alkalmas. A lábaimmal minden rendben, nincs vízhólyagom egyenlőre. Takarodó este 10-kor, addigra minden ágyat elfoglaltak. Nagyon szép Gregorián dallamokra aludtunk el. Az éjszaka mindenki csendben és nyugodtan aludt, bár féltem az éjszakától meg a 120 ember horkolásától, mászkálásától.

 Hajnali zarándokok.

Német nő felmálházott kutyájával.

2008.08.27.  Keve napja.

Ma reggel korán keltünk, 6-kor felkapcsolták a villanyokat és mindenkinek el kellett hagyni a zarándokszállást. Fél 7-kor már úton voltunk. Egy órát kb. sötétben jöttünk felfelé a hegyre az erdőn át. Az út nagyon nehéz, egyre csak felfelé. Tegnap 1410 méter volt a legmagasabb pont amire fel kellett jutnom, majd onnan le a városba. Ma 840 m-re kellett felkapaszkodnom, úgy hogy végig sziklákon, köveken jöttem. Vannak rendkivül meredek szakaszok. A jelölések nagyon jók (eddig) fákon, villanyoszlopon, aszfalton, házakon szinte mindenhol ott vannak a sárga nyilak, illetve kagylók. Igy talán nem kell félnem attól hogy eltévedek.

 Újjabb két Magyarral találkoztam, anya, és fia. Sokat veszekszenek, mert az anya túlságosan félti a 20 év körüli fiát mindentől. A fíú tele van energiával ő igyekezne, idegesíti az anya diktálta  számára csigalassú tempó. Fáradtan du. 3-ra értem Zubiribe, 24 km-t jöttem. 

Ma este szerettünk volna misére menni a társaimmal, ám a meghirdetett időben a templom zárva volt. A templom előtt várakozó kb. 30 fős csoportból egyszer csak kivált egy várakozó férfi, mint utólag kiderült ő egy francia pap. Közölte ha nincs ellenünkre ő lecelebrálná a misét.  A templom előtt egy köztéri szobornak odaállított sziklából a franciák oltárt csináltak pillanatok allatt. Volt ott kereszt, kehely, oltárterítő, virág, sőt még ostya is. A mi emberkénk nagyon hangulatos kis szertartást varázsolt oda nekünk. Igaz franciául beszélt, de volt mise. Végül is mindegy hogy Francia, vagy Spanyol, mert a Franciát is épp annyira értem mint a Spanyolt:)). A végén még áldoztunk is. 

Este egy idősebb koreai pasi mellett aludtam. Még mielőtt bárki is rosszat gondolna rólam, a kisöreg a szomszéd ágyon aludt. Szinte észrevehetetlen volt olyan szerényen, és csendben próbált létezni. 

Gyötrelmes út.

Mise a templom előtt. 

2008.08.28. Noel napja.

Ma is 6-kor keltünk és korán indultunk. Szinte egész délelőtt az Arga folyó völgyében jöttem, egy keskeny árnyas ösvényen. A folyó nagyon meredeken kanyarog alattunk, kb. 50-100 m-es mélységben. A terep viszonylag egyenes, ma csak 600 m -re kell feljutnom. A táj lenyügöző, csak most érzem, hogy mennyire szeretem a természetet.

Nagy Károlyon gondolkodtam, akiről indulásom előtt olvastam, hogy itt Pamplóna előtt harcolt seregeivel (Xlll. század). Húszezer keresztény harcolt ötvenezer szaracén mór ellen. Kb. húszezren haltak meg ebben a csatában néhány óra leforgása alatt, amit azért vívtak, hogy kinek az Istene az igaz Isten. Hátborzongató itt lépegetni, és mindezt tudni.

Nagyon sok zarándok van úton, férfiak, nők, fiatalok idősek vegyesen. Elkerülnek, köszönnek, Buen Camino ( Jó útat).  

Végre Pamplónába értünk. Gyönyörű rendezett utcák, szép házak, tisztaság, és gazdagság az ember benyomása. Sajnos túl későn vettük észre, hogy átkeltünk a városon és valahogy elkerültük a katedrálist. Már nem lett volna értelme visszamenni. Pamplonát átszelve 8 km-t gyalogoltam, majd du. 4 órára értem Cizur Menor-ba. A templom melletti albergben szálltunk meg.  Nagyon jó alberg! A helyi boltban bevásároltunk, az albergben (szálláshely) vacsoráztunk. Velem minden rendben, nincs vízhólyagom, nem fáj semmim, csak nagyon fáradt vagyok. Megérkeztek a Magyarok is, már 8-ra emelkedett a magyar csapat létszáma. Jó érzés földiekkel találkozni. Itt találkoztunk Lajossal aki Kaposvárról érkezett.

Este elmentünk misére, elég sokan voltunk.  Nagyon puritán kis templom, de gyönyörű. Az az érzésem, itt Spanyolországban sokkal több a vallásos érzelmű ember mint nálunk. Meglepően sok a férfi, majdnem annyi mint a nő a templomokban. Ezek a férfiak nem szégyellik vallásos érzelmüket. Volt idő amikor én sem mertem felvállalni Istenhez tartozásomat.

Múlt, jelen, jövő egy képen.

El Camino. 

2008.08.29. Barna napja.

A korán kelés bejött. A mai szakasz ugyan rövid 21 km, de nehéz, 800 km-re kell meredeken felmászni, majd ugyanolyan meredeken leereszkedni. Csak a nagy kövek, kavicsok ne lennének. Délelőtt árnyékban jöttem ,de délután végig tűző napon gyalogoltam kb. 30-35 fok lehetett. Nagyon elfáradtam, úgy is mondhatnám, hogy hullafáradt vagyok. 

A mai utunk során érdekes élményben volt részünk, alig hagytuk el a szélerőmű rengeteget. Tényleg megszámlálhatatlan van belőlük mindenfelé a hegyekben, itt hasznosítják a szél adta energiát. A meredek hegyen araszoltunk lefelé nagy kövek és kavicsok között, jobbról és balról fiatal olajfák vettek körül bennünket. Giza ment elől úgy 20 méterre előttem, majd én, és Cseperke szintén 20-30 méterre mögöttem. Egyszercsak szembe jött velünk a lejtőn felfelé egy fiatalember. Magas 30-35 év körüli , barnahaju, barna szemü, szakállas, bajszos, a filmekből jól ismert Jézus-t megformáló alakra emlékeztetett. Hosszú fekete csuha volt rajta, a vállán valami vászon zsákszerü totyó. Baráságosan ránknézett, köszönt, Buen Camino,  majd továbbment. Mindhármunkban meghült a vér, mert szinte egyszerre gondoltuk ugyanazt, " itt jön Jézus" . Földbegyökerezett a lábunk, kisérteties volt az egész jelenet. Majd amilyen hirtelen került elő, olyan gyorsan el is tünt az olajfák között. Öszeszaladtunk és megbeszéltük amit láttunk. Az igazi meglepetés csak ezután jött. A szállásra érve elkezdtünk kérdezősködni, senki nem látta rajtunk kívül. Egyébként sem szokványos hogy valaki szembe jön az úton. Pár nap múlva hallottuk, hogy a szerzetesek visszafelé is gyalog teszik meg az utat.

Az úton öklelő bikákkal szerencsére nem találkoztam, de tehén itt a hegyekben rengeteg van. Igy természetesen légy is meg bögöly is, és nagyon tudnak csípni. Ezt sikerült többször  is  megtapasztalnom.

Puenta la Reinaban vagyunk. Este templomban voltunk. A felirat szerint a XII. században épült, nagyon kicsi, puritán, de gyönyörű alkotás.  Megnéztünk egy másik templomot is, jóval később épitették, és jóval díszesebb is. Tömérdek arany remekmű benne.

Vízhólyagom változatlanul nincs, de mind a két vádlim megkeményedett és minden lépésnél fáj. Olyan érzésem van, mintha kitömték volna őket. Gondolom ezt hívják izomláznak?  

Nem lehetne már jobban fokozni a nehézségeket.

Közeledvén egy nagyvároshoz.

Olajfa 

2008.08.30. Kery fiam és családja napja.

Úgy érzem magam mint egy kis hernyó, araszolok, araszolok. Ma egész de. sík terepen jöttem, sehol egy fa sehol egy kis árnyék. A nap meg tűz ezerrel. A nagy hőségben jó érzés volt egy kis folyón átívelő híd mellett megpihenni. Sok zarándok ( kb. 20-30 fő) állt meg és vetette le a cipőjét, zokniját, majd mártotta a lábát a folyócska vizébe, egy kis felüdülés reményében. Nemzetközi zarándoktalálkozót is lehetne itt rendezni, annyi nácíó ül itt láblógatva. Szinte mindenki próbálja valamilyen módon jelölni, büszkén hovatartozását. Én is a zsákomra varrtam a kis nemzeti színű szalagot. Többeknek sikerült felismerni nemzetiségemet, csak abból gondolom, hogy olaszul üdvözöltek:)).

Az utat végig szederbokrok szegélyezik, amik termése rendkivül finom, sokszor megállunk, és csipegetünk belőle, nagyon jól esik az éhes vándornak az olcsó "peregrino menü"(zarándok menü). Még egy fügebokrot is találtam egy kert végében, és kisebb alma nagyságu mézédes fügét loptam róla. Nagyon jól esett, na nem a lopás, a füge.

Ma a szálláson találkoztunk ismét Mónikával, és megvan a kutyás nő is, akivel együtt indultunk. Mónika minden alkalommal olyan szeretettel üdvözöl bennünket, mintha már régóta ismernénk egymást. Tüneményes nő, Canadából érkezett. Az előbb olvastam egy bárban, hogy már csak 684 km van hátra, tényleg csekélység. Mi ez nekem? Ismét találkoztunk Magyarokkal. Pontosabban fiatal házaspár, magyar férfi, fínn feleség. Nagyon kedvesek, filmet forgatnak egy finn televízió stúdió számára a Camino-ról.

Estella nem fogott meg, nem szép város. Gyönyörű kis templomai vannak a XIII. századból, de a város nem volt különösebben érdekes. Viszont a mai út során áthaladtunk egy gyönyörűséges kis városkán, a neve Cirauqui. Olyan volt a dombtetőn már messzíről mint egy kis ékszerdoboz. Ahogy áthaladtam rajta, olyan érzésem volt mintha a középkorban sétálnék, egy gyönyörüséges városban. Sajnos egy eldobott Colás doboz látványa ébresztett rá, hogy ez a XXI. század, vége is lett az álmodozásnak. Sajnos túl sok helyi emberrel nem találkozom a vándorlás során. A Spanyolok a meleg elől elbújnak. Nemúgy mint a zarándok, az kínozza magát akármilyen időjárás is van. Néha úgy haladok át falvakon, kisvárosokon, hogy szinte egy emberrel sem találkozom. Csak az ablakokban lévő szép virágokból, meg a szép függönyökből derül ki, hogy lakják a házakat, és nem elhagyottak teljesen.

 Örülök, hogy a csomagom nem nehezebb 7-8 kg-nál. Találkoztam egy fiatalemberrel (magyar) aki 17kg-os hátizsákkal tervezte megtenni az utat. Szerencsére az első nap után már rá kellett jönnie, hogy ez lehetetlen vállakozás. Már az első nap után otthagyta a zarándokszálláson a magával cipelt edényeket. A második nap után kikerült a zsákból a sok konzerv meg tészta, a következő nap a sátor. Akkor állapodott meg amikor a zsák súlya 9 kg körül mozgott. Pár nap után már ő is tudta mire van szüksége. Nagyon sok helyen van főzési lehetőség, teljesen felszerelt konyhával.

 Tükörbe nem szabad néznem, mert izzadt, csapzott és ápolatlan vagyok. Iszonyúan nézek ki, még jó hogy az ismerőseim nem látnak. Megijednének tőlem, persze én is megijedtem magamtól. A tükörből valami ijesztő, toprongyos szellem mered rám minden reggel. Ez lennék én natur valóságomban, szörnyű!!!!                                            Persze találkoztam olyanokkal akik ide is cipelik a rossz szokásaikat. Szemfesték, hajcsavaró, elektromos epilátor stb. Csak sajnálni tudom őket.

Pihenő.

Giza, "Pampalini", és Cseperke.

 Cirauqui.

2008.08.31.    Petya fiam és Ivett napja.

Ma már elmondhatom, hogy a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy ilyen kemény lesz az egész. Amikor már úgy érzem, hogy egy tapodtat sem vagyok képes lépni, nos akkor még mindig 5-10 km van hátra. És csak megyek, és megyek mert ezért jöttem. Ez nem panasz akar lenni, mert minden percéért hálás vagyok a Mindenhatónak. Inkább csak a nehézségeket szeretném érzékeltetni. Szinte végig érződik a Isteni gondviselés.

Itt gondoltam először arra, hogy milyen igaz a mondás miszerint: " cípőt és ágyat mindíg kényelmeset vegyél magadnak, mert vagy az egyikben, vagy a másikban vagy". Rájöttem hogy mennyire szeretem az otthoni ágyamat. Amikben eddig itt aludtam, azokat a legjobb jóindulattal sem lehet az én ágyamhoz hasonlítani. A sok fáradt vándor által elnyűtt matracok kényelmetlenek. Begurulok a közepébe és ott kucorgom át az éjszakát,  valami szörnyű kényelmetlen pózban. A tisztasággal nincs gond. Az árak eddig 3-7 euró között (zarándokigazolvánnyal) mozogtak. Az étkezésünket úgy tűnik a szupermarkettekben tudjuk legolcsóbban (5-10 euró/nap) megoldani. Az éttermekben a zarándokmenű kerül ennyibe, és az csak egyszeri étkezés. A gyümölcs szerintem drága. Egy darab őszibarack helyenként 1 euró (250 ft) volt.   

 Mára is hőséget jeleztek előre, igy ma is 5-kor keltünk. Még sötétben tölgyerdőkőn haladtam pár kilométert. Nagy kár, hogy nem délután, mert így az árnyékukból nem élveztem semmit. Alig hagytuk el Estellát még sötétben, amikor Irache-nél rátaláltunk a kútra, amelyikből ívóvíz mellett vörösbor folyik. Nagyon kedves gondoskodás a zarándokok felé. Megtöltöttük a kulacsainkat és haladtunk tovább. Nem iszom sok alkoholt, és bort szerintem délelőtt még soha nem ittam. Most ezt is kipróbálhattam, mivel a vizünket kiöntöttük, kénytelenek voltunk bort inni. Délig elfogyott a 3dl vörösbor, pedig próbáltam beosztani, kellemesen szédültem tőle. Az előrejelzett hőségből nem lett szerencsére semmi. Képzeljétek ha hőség lett volna, akkor hogy szédültem volna:)).

Ma nagyon jól haladtunk, fél 12-kor beértünk Los Arcosba. Pihentünk egy kicsit, majd táplálék után néztünk. Este elmentünk templomba. Az öt nyelven beszélő pap minden zarándokkal kezet fogott. Megáldotta az utunkat, majd mindenkitől megkérdezte honnan jött, és mindannyian kaptunk egy szentképet Szent Jakabról. Sajnos elveszítettem, amit nagyon sajnálok. Nagyon valószínü, hogy útközben kiesett a zarándok útikalauzból, mert buta módon abba tettem.

A kút amelyikből vörösbor is folyik, természetesen víz is.

Ködben.

Az a csodálatos természet.

2008.09.01. Barbara lányom napja.

Ittunk egy tejeskávét az automatából, és már indultunk is. Majdnem minden albergben van kávé, illetve italautomata. Ma 28 km vár ránk. Amint kiértünk a városból a lányok lemaradtak kicsit, megint mindenki elmerülhetett a saját gondolataiban. Itt aztán van idő végiggondolni azokat a kérdéseket amik eddig megoldatlanok voltak számomra. Olyan dolgok is felmerülnek bennem, amik eddig eszembe sem jutottak.

Logronó-ban nagyon sokan várakoztak az alberg előtt. Kiderült még nincs nyitva, mert 2 órakor nyit csak. Korán érkeztünk, így a tűző napon ácsorogtunk kb. 60-80 ember, míg jött valaki aki beengedett bennünket. 

Nem tudom hogy Assisi Szent Ferenc, és Dante is ugyanezt az utat járta-e be. Vagy csak nagyon okosak a Spanyolok, és az utat úgy alakították, hogy a városokban és végig az út során is, elvezetnek a jelek szinte minden nevezetes épület, templom, katedrális előtt. A zarándok aki "jó úton" jár, mindent láthat ami lényeges, illetve amit érdemes megnézni.

Este elmentünk és megnéztük a Katedrálist, a misét sajnos lekéstük. A Katedrális ellenben gyönyörű. 

Később találtunk egy piacot és a lányokkal bevásároltunk, a vásárolt alapanyagokból finom vacsorát készítettünk.  Meghívtuk vacsorára Mónikát a canadai hölgyet is. Később elmentünk egy másik templomba misére. 

Ma gondoltam csak át, hogy hányféle nácíóval is talákoztam eddig itt. Vannak, németek, franciák, belgák, portugálok, brazilok, osztrákok, szlovének, görögök, angolok, olaszok, itt van Mónika Canadából, találkoztam egy férfivel Irországból. Itt van a finn házaspár. Találkoztam koreaiakkal, kinaiakkal. Itt vagyunk mi magyarok és természetesen a spanyolok. Azt hallottam, hogy az indulók 30%-a feladja az 5. nap körül. Jó lenne tudni míért?

Jól vagyok, változatlanul nincs vízhólyagom, nem fáj semmim, csak a hullafáradtság jelei jelentkeznek rajtam minden nap. Fizikailag roppant megterhelő. Nyugi azért nem adom fel, lehet hogy gyenge nő vagyok, de nem vagyok puhány. A lányok fájlalják a vállaikat, nagyon húzza a zsák, kenegetik valami csodaszerrel. Az én zsákom széles pánttal van ellátva, nem vág. Bevallom őszintén úgy indultam el, hogy semmiféle gyógyszert nem hoztam magammal. Én elhatároztam, hogy nem leszek beteg és ehhez tartom magam. Amúgy sem szedek be gyógyszereket soha. Meggyöződésem, hogy több kárt képesek okozni, mint amennyit segítenek. Minkét lánynak van vízhólyag a lábán, Gizának több mint Cseperkének. Giza lába olyan csúnya, hogy még a lábújjai között is csupa seb. Szenved tőle. Lehet, hogy jó cípőt vettem? Vagy érdemes volt kicsit bejáratni?  A cípő márkája Columbia és gyerekcípőként (39-es) árusították. Azért választottam ezt, mert ez bizonyult a legkönnyebbnek, a többi nagyon nehéznek tűnt nekem, és az ára is elfogadható volt (13000 ft).  Egyébként rengeteg embernek van csúnya hólyag a lábán. Itt toldozzák, foldozzák, kezelgetik őket, nap nap után. Pihennek, majd mennek tovább, akármennyi a hólyag. Nekem bevált a két zokni használata is. Két pár vékony pamutzokni egymás tetején. Valahol olvastam, hogy a két vékony jobb mint egy vastag. Nem tudom mi a magyarázata, de ez is bejött.

 Mónika

 Puritán kis templom.

A szállásig még van pár kemény kilométer.

2008.09.02.                             

Ma elég lassan haladtunk, mindenkinek nehéz a zsákja sajnos. Najera még 30 km, ez elég hosszú táv ebben a hőségben. Szinte mindenhonnan csorog rólam a víz, a hőség naponta 30 fok feletti . Pillanatnyilag Ventosa-ban vagyok, pihenünk egy fél órát.

A koreai nő ma megkinált egy cukorkával, nagyon barátságos, kár hogy nem tudunk szót érteni egymással. Egyedül megy, nincs társasága, rengeteg ruha van rajta. A derekára kötve, sőt a feje tetején is lóg egy törölköző, gondolom a nap ellen.

A 30 km ebben a hőségben szörnyű. Van kalapom, de így is szinte égeti a fejemet a nap. Még jó hogy ősz van, mi lehet itt nyáron?

Három óra körül értem Najeraba. Az önkormányzati zarándokszálláson  90 en vagyunk. Lehet válogatni a szállások között. Azok a legolcsóbbak amit az egyház üzemeltet, azok is telnek meg leghamarabb. Sok közülük az adományos.  Az önkormányzat által üzemeltetett zarándokszállás a következő kategória. Aztán jönnek a magán albergek, amik már jóval drágábbak. Bevallom otthon azon aggódtam, hogy fogom majd megtalálni a szállásokat. Örülök, hogy ilyen jól ki van találva itt minden. Megnyugtatásul közlöm midenkivel, hogy nem kell órákat keresgélni, a sárga kis nyilak, kagylók elvezetnek az alberg-ek (zarándokszállás) előtt.

Itt a vándorlás során rengeteg ídő van foglalkozni a lelkemmel.  Ami az útra elindított az is a lelkemben kezdődött, de erről nem kívánok mesélni. A lélek nagyon törékeny valami. Nem kell hozzá elesni, hogy eltörjön vagy megsérüljön. Néha elég egy rossz szó, elég  egy tekintet, és máris ott van rajta a seb. Kérdés hogy begyógyul-e valaha. Minél több ilyen sérülése van az embernek, annál sérülékenyebb. Sokszor elsírtam magam az út során, amikor kezeltem a lelkem sebeit. Végre volt egy hely, ahol lehetett sírni, ahol nem kellett erősnek látszani. Sírhattam kedvem szerint ha úgy éreztem, hogy erre van szükségem. Ilyenkor elővettem a barátoktól kapott, magammal hozott kis kütyüket amik segítettek visszabilleni a valóságba.

Tipikus Spanyol templom.

Valaha vár állt ott, s ma kőhalom. 

Zsúfolásig megtelt zarándokszállás.

2008.09.03.        Tibor napja.

 Az éjszaka szinte elviselhetetlen volt a meleg a teremben. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy állandóan pisilni járkáltak a többiek. Ettől nagyon rosszul aludtam, borzasztó volt az éjszaka.

Ma elhaladtunk egy több kilométer hosszúságú kerítés mellett, ami tele volt aggatva a zarándokok által ágakból készített keresztekkel. Döbbenetes érzés volt nézni, a megszámlálhatatlan keresztet.

Remélem ma nem lesz olyan meleg, szeretnék eljutni Granonig. Granon egy kissebb település, abban reménykedem, hogy ott nem lesznek annyian a szálláson, mint a nagyobb városokban. 

Minden zarándok magába mélyedve, csendben vonul. Az út minden napjának nehézségét, szenvedését felajánlják valakiért. Én is beosztottam még otthon, hogy melyik nap kiért teszem meg a hosszú kilométereket. Az egész utat egy Valakinek ajánlom fel. Az egyes napokat szeretteimnek, családomnak, és  barátaimnak, munkatársaimnak ajánlom.  Csak most jöttem rá, hogy sokkal több barátom van, mint amennyi napot megyek. Ez nagyon jó érzéssel töltött el.

Ma többször is találkoztam a kis koreai bácsikával, 71 éves, kb. 50 kg körül mozoghat a súlya. Hátulról olyan mint egy kiscserkész.  Nagyon kedves öregúr. A másik kínai kinézetű nő úgy be van csomagolva a nap ellen, hogy még megkötős kötött sapka és kesztyű is van rajta. Szinte az arcából is alig lehet látni valamit, mert természetesen szemüveg is van rajta. Nem tudom ki lehet, talán valami hiresség, aki szeretné ha nem ismernék fel. Sikerült a csel, én nem ismertem fel. Szerintem rohad rajta minden ruha ebben a hőségben.

 A lábaim még mindig rendben vannak. A jóisten két nem túl hosszú (mégis leér a földig:)) lábbal áldott meg. Hálás vagyok neki értük. 

Granonban a San Huan templomban vagyunk elszállásolva. A templomot restaurálják, de estére már kitakarítják és lesz mise. A szállás adományos és nagyon hangulatos az egész. Egy kis ajtó választ el bennünket a templomtól. A kis ajtón keresztül egyenesen a karzatra lehet jutni. Pillanatnyilag nem sokan vagyunk. Nincsenek ágyak, matracokon lehet aludni. Takaró viszont rengeteg van.

Miután kimostam az izzadt ruháimat, a templom ablakában, a magammal cipelt odaerősített kötélen száradtak. Minden nap minden holmimat kimosom. A zarándokoktól láttam, hogy nem nagyon cipelnek magukkal pizsamát. Én is ott hagytam pár nap után az egyik zarándokszálláson az enyémet. Miután megérkezünk a zarándokszállásra mindenki lefürdik, majd tiszta friss ruhát húz. Kimossa az izzadt ruháit, hogy még lefekvés előtt, miután megszáradt el tudja csomagolni a zsákjába. Reggel már nem illik a csomagokkal zörögni, mert van aki nem indul korán és még alszik. Lefekvéskor a takaró alatt levetjük a nadrágjainkat, majd abban a polóban illetve bugyiban alszunk, amiben másnap útrakelünk. Reggel csak nadrág, zokni, cípő, egy gyors fogmosás, és már lehet is indulni.  

A hospitaleró ( aki a zarándokokra felügyel) szólt, hogy este közös adományos vacsora lesz.  A vacsora több fogásból állt. Valami bolonyai spagettire emlékeztető tésztából, majd hurka szerű húsból, hozzá törtburgonya volt a köret. Majd valami nagyon finom sült zöldségegyveleg. Végül finom vörösbort kináltak hozzá. Nagyon jó hangulatban telt az este.

Zarándok keresztek, kilométereken keresztül.

 Szelid dombok.

2008.09.04.          Tamás és családja napja.       

Nagyon örülök, hogy sikerült beszereznem egy zarándok útikalauzt. John Brierley: A Szent Jakab út című könyve nagyon nagy segítség volt végig az úton. Tamásnak ma is hálás vagyok érte. Köszönöm! Gondolom nagyon sok nyelvre lefordították, mert szinte minden zarándok ennek a könyvnek az útmutatásai szerint ment. Tényleg ott volt majdnem mindenkinek a kezében.

A két katalán nő nem türi,  hogy valaki megelőzze őket. Szinte rohannak. Köszönnek, majd továbbvágtatnak. Nem szeretnék rohanni, mert nem ezért jöttem. A Camino nem erről szól, ez nem sport. Igazából a "lélek akadályversenye", ahhoz pedig ídő kell.

Útközben többször eleredt az eső. Szerencsére nem áztam meg nagyon, inkább csak szemerkélt. Mindenesetre pisilni nagyon érdekes teljes menetfelszerelésben. A végén tényleg nem tudtam mitől is vagyok vizes.

Ma nagyon sokat gondoltam a szüleimre. Főleg Apámra, már több mint 20 éve halott. Nem álltunk túl közel egymáshoz. Nagyon sokszor azon kapom magam, hogy ugyanúgy nevetek, ugyanúgy viselkedek, mint ő. A túlérzékenység is tőle öröklődött át belém. Annak idején nem kerültünk valami közel egymáshoz, mert tínédzserként nehezen viseltem hogy ivott. Akkor csak harag volt bennem, mert szégyeltem a barátaim előtt. Borzasztó, hogy az ember néha nem lát tovább az orránál, és mindent csak saját önzésén keresztül képes nézni. 

Itt Villafranca-ban ismét találkoztunk Veronikával a tiszavasvári nővel, különös zárkózott nő. Szinte kerül bennünket, nem zavarjuk, tiszteletben tartjuk, hogy egyedül szeretne maradni. Ő egy nappal előbb indult mint mi, és ő is szeretne elmenni az Óceánig. Drukkolok neki, mert szoros lesz, bár egy nappal több áll a rendelkezésére mint nekünk.

Mezeta. 

Még mindig Mezeta, sok zarándokkal.

2008.09.05.               Marcsi napja.

Nem mertünk korán indulni, mert ma 1500m-re kell felkapaszkodnunk. Rögtön hegyekkel indítottunk, ezt a sötétben nem mertük bevállalni. Fenyőerdőkön haladtunk, iszonyú meredeken. Akkora szél van, hogy alig tudok haladni. Az erdőben amúgy is félelmetes ebben a szélben mászkálni. Minden recseg, ropog. Óriási ágak esnek le a fákról. Gizától kaptam egy kendőt, ami nagyon jó szolgálatot tett. Fent a hegy tetején akkora volt a szél, hogy tényleg kapaszkodnom kellett. A keresztnél letettem egy otthonról magammal hozott kavicsot, amit mázsás kőnek éreztem végig.  

A mai nap gyaloglását budapesti barátnőmnek Marcsinak ajánlottam fel.

Tamás mielőtt eljöttem azt mondta nekem "csak az első tíz nap a nehéz". Remélem így is van, mert elmúlt a tizedik nap.

Ma elhaladtunk egy alberg előtt, ahol rengeteg nemzet zászlója lógott, kb 25 országé. Fájt látni, hogy a magyar nem volt köztük. Megbeszéltük, ha legközelebb erre járunk, hozunk magunkkal magyar zászlót.

Ma áthaladtunk Atapuercán, ami arról hires, hogy itt találták meg az Európában élt legősibb emberi egyedet. A 800 ezer éves leletet, illetve a barlangot az UNESCO 2000-ben a Világörökség részévé nyilvánította. Sajnos megnéznem nem sikerült, mert elmúlt két óra mire odaértem. Két óra után már szieszta van, és az ugye szent. Nyitás 5-kor. Szori három órát nem vagyok hajlandó várni, akkor majd legközelebb.

Egy csomó SMS-t kaptam a barátaimtól ma. Mindenkinek szívből köszönöm. Nagyon jól esnek, illetve jól jönnek a támogató, bíztató szavak.

Castanerasban egy magánalbergben szerettünk volna megszállni. Burgos még 8 km lett volna, azt már nem mertük vállalni. Az alberg külső állapota hagyott némi kívánni valót maga után. Ám annyira fáradtak voltunk már, hogy ennek is megörültünk. Egy 60 év körüli pasi nyitott ajtót nekünk. A nyakában vastag (ujjnyi) aranylánccal. Anélkül, hogy beengedett volna bennünket, közölte, hogy 14 euró. Gondolom látta rajtunk a megdöbbenést. Miután sokaltuk az árat, csak vaciláltunk. Szerettünk volna kicsit bent is körülnézni, úgy tűnt ez az ötlet nem nyerte meg a tetszését. Ezekután bevágta az orrunk előtt az ajtót, miközben hangosan elküldött bennünket a francba. Mi meg mentünk a francba, mivel mást nem tehettünk.  Döntésünk helyesnek bizonyult. Burgos elővárosában kivettünk egy hotelszobát hárman. Végre addig zuhanyoztam amíg jólesett, és nem volt lekiismeret furdalásom amiatt, hogy már tíz ember áll kint zuhanyra várva.

Holnap felfedezzük Burgost!  Hurrá!!!!!!

Örülök, hogy ezt is láthattam.

 Hegyek, völgyek.

A kereszt ahol letettem egy kavicsot.

2008.09.06.            Riegl család napja.

Burgosban esett az eső, ezért kicsit később keltünk. Kényeztettük kicsit  fáradt testünket. Már elmúlt 8 óra, amikor elindultunk a Hotelből. Egész délelőtt esett az eső, 12  fok volt Burgosban. Felvettem az esőkabátomat, amiben meg nagyon melegem volt. Amellett meg iszonyú ronda. Olyan vagyok benne, mint egy nagy narancssárga denevér. Csak a gyerekek meg ne ijedjenek tőlem. A belvárosig még jónéhány kilométert tettünk meg mire beértünk a központba.  Már elmúlt 11 óra mire az eső elállt. Megnéztük a Katedrálist. Lenyűgöző látvány 84 m magas tornyaival.

Nekivágtunk a Mesetának, 19 km várt még ránk. A meseta rész unalmas, hát még 19 km hosszan milyen unalmas. Sehol egy fa, sehol egy árnyék. Tardajos után találkoztunk két apácával, akik éppen misére mentek. Élénken érdeklődtek, hogy honnan jöttünk, és megkérdezték, hogy nem vagyunk-e éhesek. 

Az úton rengetegen mennek bringával, kb. ugyanannyi ember mint gyalog. Főleg Spanyolok. Úgy száguldoznak itt a hegyek közt, hogy félelmetes még nézni is.

A bőröm borzasztó száraz, a szám cserepes. Szerettem volna szájfényt (szőlőzsirt) vásárolni a szupermarkettben. Megtettem eddig több mint 300 km-t, és nem sikerült hozzájutnom.  Lehet hogy itt nem használnak ilyent? Azok a "supermerkadók" amikben eddig vásároltam itt vándorlásom során, inkább falusi kis boltocskák mint szupermarkettek, bár ők úgy hívják. 

Végre sikerült szőlőzsírt vásárolnom, mondom hogy van gondviselés. Kérni kell és adatik. Ja és tényleg van szupermarkett is, de még milyen. Igaz ehhez Burgoszba kellett gyalogolni. 

Burgos-i Katedrális.

 Középkori híd.

2008.09.07.                             muff 1-let napja

A szálláson reggeliztünk. Ma csak 20 km áll előttünk. Ebből 10 km Meseta (Spanyol fensik) ami úgye elég unalmas. Még jó, hogy annyi mindent kell még átgondolnom. Erre nagyon jó lesz a Mezeta nyugalma. Így semmi sem zavarhatja meg a gondolataimat. 

Alig mentünk néhány kilométert, Giza bejelentette, hogy elhagy bennünket. Puff neki oda a nyugalomnak. Bántott a dolog, bár nem tartóztattuk. Remélem tudja mit csinál, mert néha nem úgy tűnik. Majd imádkozom érte is. 

Többször is megálltam pihenni, cípőt, zoknit szellőztetni. Ezt egyébként is napjában többször megtesszük. Cípő, zokni le, és 20 perc pihenő.  

Több kis falun is áthaladtam, elég szegény falvak ezek. Szinte teremtett lelket sem láttam. Mintha kihaltak lennének. Végre Castrojeriz-be értünk.

A szállásunk egy nagyon lepukkant régi spanyol ház. Félemetes körülményekkel. Remélem reggelig nem dől össze. Gizát nem találtuk a szálláson, nem is igérte, hogy ott lesz, csak reméltem. 

Az itt élők azt állítják, hogy városukat még Juliusz Cézár alapitotta. Nincs okunk kételkedni benne. Mindenesetre középkori hangulatot áraszt a kisváros, régi házaival, XV. századi templomaival. 

Ma este igénybe vettük a peregrino menüt (speciális olcsó? zarándokmenü 10 euro). Spárgát ettem előételnek, majd tintahalat főfogásként. Azt csak erős tulzással lehetne ráfogni, hogy finom volt. A vörösbor amit hozzá kaptam, az viszont kifejezettem finom volt. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, olcsóbb a bor mint az ásványvíz.

Csodálatos természet.

Magánlegelők között. 

 2008.09.08.           Ancsa napja.

Úgy látszik állandósulnak az álmaim. Megint Apámmal álmodtam, és a Nagymamámmal. Érdekes érzés úgy ébredni, hogy nem tudom valóság-e vagy csak álom ami velem történik. Lehet, hogy megőrültem? Na nem adom ilyen könnyen, nagyon kitartó vagyok, próbálok "normális" maradni. Bár mielőtt elindultam többen mondták, hogy "nem vagyok normális", hogy ilyen nagy utat akarok megtenni gyalog. Nézőpont kérdése ez is mint minden.

Ma minden lépés "öreg" barátnőmért Ancsáért illetve családjáért történt. Próbáltam egész nap velük foglalkozni lélekben. Apám többször "befurakodott" a gondolataim közé. 

Fel kellett kapaszkodnunk a 900 m-en lévő Altóra, hogy ismét a Mezetán gyalogolhassunk. A Mezeta tele van már learatott búzamezőkkel ameddig a szem ellát. A Spanyolok nagyon találóan az "ország éléskamrájának" nevezik ezt a vidéket.

Az egész testemet valamiféle kiütések, vagy csípések borítják. Nem tudom hogy szereztem őket, egyszercsak rajtam voltak és viszkettek. Lehet, hogy valamalyik tengeri herkentyűre vagyok allergiás. Annyi halat, rákot, csigát, polipot eszem, hogy már attól tartok, előbb-utóbb uszonyom nő. Az az igazság, hogy szeretném megismerni a spanyol gasztronomiát ha már itt járok. Itt meg ezekből a "tengeri herkentyűk"-ből óriási a kínálat. Szinte minden konzervételben van hal. Valahogy nem is kivánom a "granadir marsot".

Egy pihenőnél levettem a zsákom a hátamról, ettől annyira könnyűnek éreztem magam, mintha repülni is tudnék.

Megelőzőtt az a fiatalember, aki tegnapelőtt ült az alberg lépcsőjén és sírt. Kezében két kisgyermek fényképét szorongatta. Vajon mi történhetett velük? Lehet, hogy csak egyszerüen hiányoztak neki, nem derült ki, mert nem tudtam vele kommunikálni. Nos nagyon sajnálom, hogy nem tudok angolul. A zarándokok közül nagyon sokan beszélnek angolul, jó nekik.

Nagyon nehéz volt a mai nap ebben a hőségben. Elgondolkodtató, hogy mi is a nehéz. Néha az életben, otthon, a munkahelyen sokkal nehezebb helyzetekbe kerül az ember. Ez itt fizikailag nehéz. Mi ez a lelki nehézségekhez képest. Amúgy szabadok vagyunk. Tényleg ilyen szabadnak, ilyen nyugodtnak, ilyen békésnek nem emlékszem hogy mikor éreztem magam utoljára. Talán soha nem találkoztam ezzel az érzéssel, vagy lehet hogy nagyon régen, talán csak gyermekkoromban.

Kezdem másképp látni a világot. Minek annyit rohanni? Minek hajtani annyira a pénzt? Próbálok válaszolni magamnak, mert az ember gyarló, nagyon gyarló.

Igen ezeken is átkeltem.

Unalmas mezeta, úgye a hegyek azért vonzóbbak?

Haragos hegyek.

2008.09.09.                         Kórus napja.

Sajnos érezhetően egyre később világosodik, 8-kor még sötét van. Itt is megállíthatatlanul nyomul az ősz. A nappalok még nagyon forróak, de az éjszakák már hűvösek. Egész éjszaka dörgött, villámlott, esett az eső.

A kórus lesz a mai nap főszereplője. Minden lépés, annak minden nyűgje, a kórustagokért és családjukért történik. Szeretem a kórust, és nagyon jó érzés hozzájuk tartozni. Nagyon remélem, hogy sikerül mindenkire gondolnom, és nem marad ki majd senki a sorból.

Akkor indultunk amikor egy kicsit alábbhagyott az eső. Rosszul tettük, akkor jött a java. Annyira megáztam, hogy a cípőmben is áll a víz. A nadrágom (ami kilógott az esőkabátból) térdig elázott, úgy hogy csöpög belőle a víz minden lépésnél. Így vizesen kb. még 5 km-t tettem meg, majd amikor elállt, egy kocsmában (a spanyolok bárnak hívják) cípőt és zoknit váltottam. A nadrágot nem volt érdemes, mert ami a hátizsákban volt az is megázott. Mire Carion de los Condesbe értünk már dél volt. A nap is kisütött, így a nadrágom is megszáradt rajtam.

A városban nem találtunk egy boltot sem ami éppen akkor nyitva lett volna. A nyitvatartás egyébként is nagyon sajátos errefelé, tapasztalatom szerint. Először is nem szokás kiírni, ha mégis kiírják nem tartják be, ezt is megtapasztaltam.  Különben is 9 óra előtt nincs nyitva semmi, akkor még alszanak. Viszont 14 órakor már bezárnak mert jön a szieszta. Na a sziesztát azt bezzeg betartják rendesen, mert az szent. A sok szerencsétlen zarándok meg pusztuljon éhen, illetve szomjan, ha előző este nem gondoskodott magáról. Majdnem ez történt velem is:)). Éhen még csak bírtam volna, de 17 km-t jönni úgy, hogy sehol egy bolt, sehol egy kút, egy korty ital nélkül, az még nekem is sok volt. A tábla szerint, ezt az utat még a rómaiak építették. Szinte nyíl egyenes, és nagyon hosszúnak tűnt víz nélkül, sokkal többnek mint 17 km.

Ma megint sok SMS jött a barátoktól. Mindenkinek köszönöm!   

A kiütéseim nem javultak, sőt egyre több van rajtam.

A nadrágom rajtam száradt meg.

Hegyek, völgyek, lankák.

2008.09.10.                                        Irodai kollégák napja.

Az éjszaka nagyon rosszul aludtam. A kiütéseim nem hogy csökkennének, egyre több van rajtam és borzasztóan viszketnek. Alaktalan hólyagok, körülöttük nagy udvarral. Nagyon remélem hogy sok folyadékkal sikerül a véremből majd kimosnom, és nem kell orvoshoz fordulnom miattuk. Amúgy is mit tudnának segíteni nekem? Gyógyszert nem vagyok hajlandó beszedni, akkor meg minek mennék orvoshoz?

Ma szinte elviselhetetlen volt a hőség, ettől még jobban viszketnek a hólyagok rajtam. Az utolsó 5 km-t már egyetlen porcikám sem kívánta, szinte minden testrészem tiltakozik a tovább gyaloglást illetően. A lábaim már nem akarnak engedelmeskedni, nagyon elfáradnak ebben a hőségben. Már csak a lelkem működteti ezt a fáradt gépezetet. Még egy lépés, még egy lépés.... A nap borzasztóan tűz, szinte fáj. Van rajtam hosszú nadrág, háromnegyedes ujjú poló, kalap szemüveg. Ennek ellenére 10 fokkal sötétebb lett a bőröm mint mikor idejöttem. Az arcomat kalappal próbálom védeni, de a háromnegyedes ujjú pólóból kilóg a karom egy része. Olyan a bőr a bal karomon (onnan süt a nap), mint egy öreg indián cserzett bőre.

Ma a kolléganőimért illetve a kollégáimért lépegettem, sikerült sokat gondolnom rájuk, remélem ők is gondolnak rám.

Érzékelhető, hogy a spanyolok nagyon tisztelik a zarándokokat, mindenki nagyon segítőkész, és barátságos. Mindenki barátságosan köszön, ha tanácstalanak látszom azonnal segítenek, kérés nélkül is. 

Ma láttam egy kocsmában, hogy már csak 350 km van hátra. Molyfing nemde:)).

Guszta kis kiütéseim.

Lefelé araszolva.

2008.09.11.                           Kollár nagyszüleim napja

Néha azt sem tudom milyen nap van, úgy összefolynak a napok. Az otthoni eseményekről semmit nem tudunk (politika, közéleti hírek), pusztuljak el ha bánom. Őszintén szólva nem is érdekel a politikusok acsarkodása és a sok negatív hír.

Egész délelőtt kellemes idő volt, gyalogoltam kb 20 km-t. Dél körül elkezdett esni az eső, természetesen szemből jött a szél. Mire Reliegos-hoz értem totál megáztam ismét. A cípőmben áll a víz. A nadrágom combközépig csurom vizes. Iszonyú nehéz a lábamra tapadt hideg, vizes nadrágban lépni, szinte húzza a lábaimat. Mire elállt az eső még kb. másfél kilométer volt a szállásig. Cseperkével megálltunk egy szerencsére nem túl forgalmas út mellett, és átöltöztünk száraz ruhába. Ennek ellenére úgy átfáztam a pár kilométeres gyaloglásban, hogy alig vártam, hogy végre a szállásra érjünk. Az albergbe érve órákig vacogtam a takaróm alatt. Lehet, hogy van egy kis hőemelkedésem is a kiütéseim miatt, amik időközben iszinyú rondák lettek. A hólyagok kezdenek felszakadni, amiből most valami ronda lötty folyik. A nedves nadrág egyszerüen feltépte a hólyagokat. Viszon a jó hír az, hogy amik felszakadtak azok már nem viszketnek. Minden rosszban van valami jó!

Egy német pasi megkérdezte mi bajom van. Majd mikor mondtam, hogy lázas vagyok, akkor kaptam tőle egy teát. A gondoskodás és a tea is nagyon jólesett.

Itt van az albergben egy fiatal német anyuka, kb 1,5-2 év körüli fogyatékos gyerekével. Megdöbbenve néztem az óriási hátizsákot amiben kettőjük cuccait cipeli nap mint nap. Az utat egyébként úgy teszi meg, hogy a gyereket egy háromkerekű babakocsival tolja. Vajon hogy kelt át a hegyeken és mennyi idő alatt tudja végigjárni, ha ugyan képes lesz rá. 

Kezdenek híányozni az otthoni dolgok, család (unokák főleg), barátok, egyéb. Azért sem fogok elérzékenyülni. Erősnek kell még lennem egy darabig. Bár mostanában ahányszor bemegyünk egy templomba, valami megmagyarázhatatlan sírás jön rám. Nem zokogok, csak egyszerűen folynak a könnyeim visszatarthatatlanul. Ezt már nem én irányítom.

Érdekes érzés volt gyalogolni órákon keresztül a szakadó esőben. Egy idő után annyira belemerültem a gondolataimba, hogy már nem is érzékeltem hogy esik. Egyszercsak feleszméltem, hogy a szakadó esőben sétálok, és borzasztóan fázom.

Közeledvén Leónhoz 

Hegyikecskéknek is nehéz terepen. 

2008.09.12.                   Wéber család napja.

Reggel nagyon hideg volt 6-8 fok lehetett. Napközben pedig 28-30 fokra melegszik a hőmérséklet. Lényegesen kellemesebb mint az első két héten.

A mai kilométereket a húgomnak és családjának ajánlom fel. Húgom volt az egyik ember aki nem szörnyülködött el a 800 km út hallatán. A legmesszebbmenőkig támogatott mindenben. A másik a lányom volt, hálás vagyok mindkettőjüknek, hogy hittek bennem, hogy megértettek és hogy bíztattak.

Minden nap közelebb kerülünk célunkhoz. Nagyon jó érzés gondok, problémák nélkül egyszerűen csak menni, és nem törődni a világgal. Elmerülni mélyen a gondolatokban. Olyan mint egy "agymosás", szinte könnyűnek érzem magam.  

Leónban a Santa Maria de Carbajos, Benedekrendi nővéreknél szálltunk meg. Közvetlenül a templom mellett, egy kolostorban vagyunk elszállásolva. Úgy gondolom közel 300 embernek tudnak itt szállást adni. Adományos. Most fordult elő először, hogy külön vannak a nők, és külön a férfiak. Mégiscsak kolostorban vagyunk.

Ma megint találkoztunk a holland házaspárral. Már napok óta kerülgetjük egymást, szinte minden nap ugyanott szállnak meg ahol mi. Ők együtt mennek. Sok az összetartozó ember, házaspárok, baráti társaságok. Több emberrel találkozunk nap mint nap. Valószínű ők is az útikönyv szerint mennek.

Cseperkével sikerült nagyon jól összebarátkoznunk, úgy érzem egy hullámhosszon vagyunk.

Szinte minden szálláson van internet, ennek ellenére nagyon sokan jegyzetelnek. Sokan csak pihennek, vagy főznek, beszélgetnek, ügyelve arra, hogy ne zavarják azokat akik pihenni szeretnének. Mi is lezuhanyoztunk, majd bekaptunk valamit. Egy kicsit pihentünk, jegyzeteltünk, majd  elindultunk felfedezni a környéket.

León gyönyörű nagyváros. Megnéztük a katedrálist ami lenyügöző, és a Gaudiházat. Cseperke lefotózott amint éppen Gaudival beszélgetek (kedves alkotás a padon ülő, életnagyságu, és éppen terveivel foglakozó Gaudit ábrázoló bronzszobor). Később megnéztük még a a Szent Izidóró bazilikát is. Itt található a megbocsátás kapuja, amin minden bűneit megbánó zarándoknak át kell mennie. Nem tudom megbocsátja-e valaha valaki az eddig elkövetett bűneinket, mindenesetre átmentünk a kapun, és most reménykedünk.    

Az az érzésem, hogy a sok autópálya építés miatt jóval hosszabb a Camino, mint amit Assziszi Szent Ferenc tett meg.  Jómagam is találkoztam akkora kitérővel a burgosi repülőtérnél, ami annyira friss volt, hogy még a jelek sem voltak felfestve rá.

Este a kolostor melletti templomba, a nővérekkel együtt misére mentünk. A misét két pap celebrálta, kb. 20 apáca énekelt gyönyörű hangon. Sok zarándok vett részt a misén. Ma jutott eszembe a vándorlás során, hogy nagyon sokan mennek templomba csak kérni a mindenhatótól. Vajon hányan mennek köszönetet mondani bármiért is? Bevallom őszintén én is sokáig csak kérni mentem.  Mostanában többször csak köszsönetet mondok neki mindenért ami velem és családommal kapcsolatos.

Gaudival ismerkedem. 

Cseperke.

Compostelához közeledve egyre több a zarándok. 

2008.09.13.                                  Kollár család napja.

A Benedekrendi nővérek reggelivel engedtek el bennünket. Tea, tejeskávé, piritós, vajas, illetve lekváros kenyér közül lehetett választani. Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy rendesen megreggelizhettünk.

Nem túl korán, elég hűvös időben indultunk. Elég soká tartott mire kiértünk Leónból. León óriási nagyváros. Gyönyörű helyeken haladtam át.

Útközben találkoztunk a kedves francia lánnyal, aki valószínű a szabadban töltötte az éjszakát egy hálózsákban. Kicsit hűvösek az éjszakák már ahhoz, hogy kint aludjunk, bár nem zárkóztam el ennek a lehetőségétől sem.  

Mostanában többször eszembe jutnak az otthoni dolgok. Az idő előrehaladtával egyre jobban hiányoznak az unokáim. Apám és a rossz viszonyunk is többször eszembe jutott. Bár a nap nagy részében az öcsémre és a családjára próbáltam koncentrálni. A mai etapot neki és a családjának ajánlom fel.

San Martin de Camino egy unalmas, poros kis településnek tűnik. Az önkormányzat álltal üzemeltetett zarándokszálláson pillanatnyilag ketten vagyunk. Ami lehetne jó hír is, hiszen így legalább jól kipihenhetjük magunkat. Meleg víz nincs, sajnos ilyen is van. Bevásároltunk a helyi boltban. Vettünk egy különleges formájú dinnyét, ami nagyon jóízü volt. Kisérletezgető ember vagyok, ezért kiszedtem a magjait és megszárítottam a napon. Hazaviszem őket, jövőre megpróbálkozom majd a magok elvetésével.

 Az éjszaka nagyon hideg volt, mire lefeküdtünk már hatan voltunk a kb. 40 férőhelyes teremben. Jó hír hogy később már volt melegvíz, és a többi ágyra odakészített plédeket is magunkra terítettük éjszakára, így nem fáztunk.

Az albergben találtam egy otthagyott fíúpulóvert amit reggel magammal vittem. A reggelek egyre hűvösebbek, nem számítottam a forró nappalok után ilyen hőmérséklet különbségre. Pár nap óta reggelente 6-8 fok van.

Reggeli a Benedekrendi nővéreknél.

Hegyek.

Korán kelő zarándok.

2008.09.14.                              Peti nagyszüleim napja

Úgy tűnik minden reggel egy kicsit tovább tart a sötét. Már fél 8-kor indultunk, és még így is nagyon sötét volt. A reggeli hidegek is állandósulnak. Örülök a talált pulóvernek, ebben a hidegben jó szolgálatot tesz majd. Sokan hagynak cipőket, ruhákat egyéb holmikat az albergekben. Akinek ezekből valamire szüksége van,  elviheti azokat.

Astorgában vagyok 25 km-t jöttem, a körülményekhez képest "jó terepen", csak a végén volt egy kis emelkedő. Véget ért a meseta is, ismét érdekesebb tájak következnek. Holnap megint hegyek, szeretem a hegyeket, gyönyörűek.

Az Astorgai albergben már tényleg nagyon sok az ismerős arc. Az alberghez közel van a Katedrális, amit hamarosan megnézünk, csak még pihenünk egy kicsit.

A Katedrális tényleg gyönyörű, sok fotót készítettem. A Gaudiház is tetszetős. Gaudi Spanyolország híres építésze.  Szinte egész Spanyolországban megtalálhatók a jellegzetes, egyedi, már-már játékos csak Gaudira jellemző épületek. 

Városnézés után elmentünk vacsorázni. Végre egy finom grillcsirkét ettünk, sültburgonyával. Végre valami ehető finomság, ami emlékeztet az otthoni ízekre. Szinte minden nap hideget eszünk, ez már nagyon hiányzott. 

Vacsora után az alberg közelében lévő egyszerű templomba mentünk misére. Nagyon sokan voltak, gondolom vasárnap itt is többen vannak mint hétközben. Meglepően sok férfi jár itt templomba. A zarándokok közül is sokan voltak. Az áldozás allatt nagyon szép gregorián dallamok szóltak. Meghitt és hangulatos volt az egész.

Holnap megint elkezdünk hegyeket mászni, már alig várom, tényleg szeretem a hegyeket.

Gaudiház Asztorgában. 

Próbáltam szóba elegyedni büszke férfiakkal, ám a jóképű római utcán nem ismerkedik.

2008.09.15.                                   Konyhai kollégáim napja

Az éjszaka nagyon keveset aludtam. A velünk egyszobában elhelyezett két spanyol nő duettet horkolt az éjszaka. Pedig mennyire örültem annak, hogy csak négyen leszünk egy szobában, kár volt. Így korán keltünk és indultunk. Egy útbaeső bárban finom kávét és kroasszant reggelíztünk. Annyira hideg van reggel, hogy egy német pasi előttünk a csomagjából egy zoknit vett elő, és azt húzta a kezére kesztyű helyett. 

Ma találkoztam a franciákkal, akikkel pár nappal ezelőtt egy étteremben ettünk. Ott láttam, hogy ők is tintahalat ettek, bezzeg a tintahal náluk nem verte ki a biztosítékot. Most kedvesen érdeklődtek a kiütéseim felől. A két francia férfi korunkbeli, kedves szimpatikus, minden alkalommal üdvözölnek bennünket. Mutogatva beszélgetünk, jól szórakozunk rajta.

A hegyekben kövek, gyökerek között botladozva jöttem kb. három kilométert. Szerencsére már árnyékban, mert megint  nagyon melegen tűz a nap. Elég fárasztó volt a mai nap is. Ettől függetlenül gyönyörű kis falvakon vonultam ma át. Olyan csendesek, nyugodtak, hogy az ember azt hiszi nem lakja senki. Gondolom van gazdájuk, csak esetleg éppen most sziesztázik.

A németek hátizsák nélkül vonulnak, mintha csak egy kiránduláson lennének. Könnyű nekik, egy vállakozó spanyol cég, tehertaxival elviszi a csomagjaikat, természetesen jó pénzért a következő állomásig. Itt is jó üzlet a kényelmes ember. Nagyon sokan (főleg németek és spanyolok), használják ki ezt a lehetőséget. Mire a batyuját cipelő igazi zarándok a célállomásra ér a " jó " helyek már el vannak foglalva. Már ott hever az ágyakon az előrehozott csomag, jelezvén hogy az már foglalt. Felháborító, de ez van.

Végre itt vagyok Rabanal de Camino-ban. Az alberg szuper, ez már tényleg európai színvonalu. Itt van az ír pasi, a koreai kisöreg, itt vannak Anitáék is, és még sokan mások. A szobák nem túl nagyok, végre jó forró vízben fürödhettem. Az udvar közepén egy hangulatos bár található. Lehet enni is inni is, amit meg is tettünk. Martinnal és Anitával  együtt ebédeltünk. Valami nagyon finom salátát, majd erre egy jó hideg sört ittunk. Ez kell a kifáradt zarándoknak, kaja, pia, és egy kényelmes ágy.

Autópályák a fejünk felett.

 Megmásztam ezt is.

2008.09.16.                     Kövi család napja.

Gyönyörű volt a napfelkelte, amit ebben a tiszta időben módunkban állt látni. Ma nem indultunk korán, a hegyekben nem célszerű sötétben botorkálni, veszélyes. Persze látványról sem szeretnénk lamaradni. Rengetegen voltunk úton, ahogy közeledünk Compostellához egyre többen vagyunk. A spanyolok nem járják végig egyhuzamban, beosztják több évre. Úgy tűnt, hogy inkáb buli a számukra az út mint zarándoklat. Igaz ezt inkább a fiataloknál tapasztaltam. Tisztelet a kivételnek, mert azért találkoztam egy kedves idős spanyol férfival, aki korát meghazudtolva, engem többször megelőzve, nagy erőfeszítések közepette, igazi zarándokként járta végig az utat. 

Kedves barátnőm Kövi Mari és családja napja.

Még tegnap ismerkedtünk meg Anitával a németországban élő magyar lánnyal, aki már második alkalommal járja végig az utat egy német barátjával. Német barátja legalább 150 kiló, nagyon szenved, bár minden felszerelése márkás darab. Gondolom neki egy vagyonba került már a felszerelése is. A pasi keresztülnéz rajtunk, de egy cseppet sem zavar. Mosolygok magamban rajta, hogy azt képzeli különb nálunk. Neki még sokszor kell végigjárnia az utat ahhoz, hogy valóbi zarándok váljon belőle.

A mai szakasz megint rendkívül nehéz, a hegyekben 27 km vár ránk. Ebből 12 km felfelé, a többi lefelé. Ami legalább olyan nehéz a gurulós köveken. Botladozva 11 óra körül értem fel az 1505 m-en lévő vaskereszthez. Cruz de Ferro (vaskereszt) a Camino egyik ídőtálló jelképévé vált. Maga a kereszt egy nagy kőhalom tetején magasodik, amit állítólag a zarándokok hordtak össze az évszázadok során. Én is letettem egy otthonról magammal hozott kavicsot, és a húgomtól kapott kavicsot is. Csodálatos hegyeken, völgyeken keltem át, gyönyörű kis hegyi falvakon jöttem keresztül. A mai út rendkívül fárasztó volt, de mindenért kárpótolt a csodálatos természet. Molinaseca egy csendes kisváros, különösen az óváros része szép. Ismét megelevenedett előttem a középkor, a szűk sikátorokban, a kis utcákban. Hangulatos kis kocsmák mindenütt, csak nagyon drágák. Anitával és Cseperkével városnézésre indultunk, majd leültünk egy kiskocsmában és ittunk egy San Miguelt ( finom spanyol sör). A zarándokszállás magánszállás, nagyon szép, 7 euró.

Ma Crus de Ferro-nál kicsit tovább időztem. Lehetőségem volt megfigyelni az embereket. Nagyon sokan teszik meg az utat párosan. Fiatalok, idősek, nők férfiak, gyalog és bringával. Amíg ott tartózkodtam kb 15 perc, ezalatt többszázan fordultak meg ott. Rengetegen vagyunk úton. Mindenki csendesen letette az otthonról magával hozott kavicsot, illetve kis ereklyét. Imádkoznak pár percet, fotózkodnak, majd csendesen haladnak tovább.

Holnap reggel korán kell indulnunk, mert 31 km a holnapi etap. Nem lesz hegymászás, csak unalmas iparterület meg autópálya melletti útszakasz. Ami ugye nem dobogtatja meg a természetkedvelő zarándok szívét.

 A napfelkelte a korán kelők ajándéka.

Ferro Crusnál.

2008.09.17.                           Papp család napja.

Az albergben finom reggelivel indítottunk. Szükségünk is volt rá, mert ma 31 km hosszú, nehéz út állt előttünk.

A mai napot legjobb barátnőmnek, illetve a családjának, Pappéknak ajánlom. Kicsitől naponta kapok bíztató, támogató SMS-t. Ő garantáltan gondol rám naponta.

Rendkívül hosszú volt a nap. A terep nem volt túlságosan nehéz, de a 31 km már kicsit sok volt nekem is, pedig néha azt gondolom, hogy én nagyon jól bírom. Szinte csak vánszorogtam már, az utolsó 5 km már nem kellett volna. A hőség ma megint elviselhetetlen volt. Útközben több templomot is megnéztem. Sok templomban sikerült is pecsétet begyűjtenem. Szépen gyűlnek a kis útlevelünkben a pecsétek amúgy is. Szinte minden templomban, albergben, bárban, benzinkútnál, szóval nagyon sok helyen adnak pecsétet. Ezzel tudjuk majd igazolni, ha beérünk Compostelába, hogy jártunk ezeken a helyeken. Közel Villafranca del Bierzohoz útbaigazítást szerettem volna kérni egy helybéli spanyolnak tűnő bringástól. A legnagyobb megdöbbenésemre magyarul válaszolt. Nagyon megörültünk egymásnak. Kiderült, hogy német, de gyermekkorában sokat vendégeskedett Erdélyben és a gyerekektől megtanult magyarul. Harmadszor teszi meg az utat. Igaz már csak bringával mert elmúlt 60 éves. Egy darabon együtt mentünk, beszélgettünk, majd elköszönt és továbbhajtott. 

A tegnapi alberg tényleg europai szintű volt, ez a mai pont az ellentéte. Ott rend és tisztaság uralkodott mindenhol, itt a mai helyen rendetlenség a jellemző. Csak azért nem írom hogy kupleráj van, mert még félreértenétek. Kosz és rendetlenség. A kettőben egyetlen közös van az, hogy ez is drága meg az is az volt.  A rendetlenségre meg allergiás vagyok, nemcsak a tintahalra. Az albergben ismét magyarokkal találkoztunk, két lány Budapestről. Ők Burgosból indultak.

Kimostam a szennyesemet, majd elindultunk felfedezni a várost. Itt Villafrancában is van a templomban megbocsátás kapuja, hirdeti az útikönyv, amin minden valamire való zarándoknak át kell mennie, hogy megbocsátást nyerjen bűneire. Természetesen mi is szerettünk volna átmenni rajta. Sajnos nem sikerült megtennünk, úgy tűnik évek óta zárva van. Rejtély számomra hogy miért. 

Nagyon sok az ismerős már az albergben. Természetesen sok olyan arc is van akit ma láttam először. A föld minden szegletéből, zeg-zugából vannak itt zarándokok. Rengetegen vagyunk, nagyon sokfélék. Máshonnan jöttünk, más a nemzetiségünk, más a bőrszínünk, más a jellemünk, más a vagyoni helyzetünk, és még sorolhatnám, hogy mennyi minden van ami különbözik bennünk. Csupán egy a közös, ugyanaz a cél vezérel mindannyiunkat. Ki ezért, ki azért, de szeretnénk eljutni Santiago de Compostelába. A többség spirituális élmény reményében vág neki az útnak. Vannak itt olyanok is akik csupán sportból teszik meg ezt a 800 km-t. Ők csak rohannak végig mindenkit megelőzve. Ahogy közeledünk érződik az embereken a fokozódó izgalom. Mindenki örül mindenki sikerének, és segít a másiknak mindenben. Eljutni Santiago de Compostelába (Szent Jakab Csillagmezeje) Szent jakab sírjához, ez a közös cél tart össze bennünket. Itt pillanatnyilag ez a fontos!

A lábaimmal továbbra is minden rendben, jól bírják a gyürődést. A végén tényleg megúszom vízhólyag nélkül. Milyen silány zarándok az, akinek még egy klasz kis vízólyagot sem sikerül begyűjtenie. Pedig én igyekeztem, Isten a tanum rá. 

Út a végtelenbe.                                            

 Kis falucska a völgyben.

2008.09.18.

Korán keltünk, és az albergben reggeliztünk. Legalább másfél órát sötétben jöttünk. Beszélgettem Heins-el a némettel, ő is végigjárta már többször is a Caminot. A mai etapból kb. 10 km autóutak mellett vezetett. Ebben a magasságban még rengeteg az autópálya, szinte egymás alatt futnak több emelet magasságban. Különben is a legkisebb faluba is nagyon jó minőségű út vezet, és minden hegyi falu jól megközelíthető autóval. Le-fel kanyargott az ösvény, szinte a fejünk fölött száguldoztak az autók az autópályákon. Aztán letértünk az autóútról, és a nap hátralévő részében a Valcarce folyó völgyében jöttünk. Ide-oda kanyargott mellettünk, rendkívül meredeken és veszélyesen alattunk. Az ösvény néha nem szélesebb 1 méternél. Itt nem ajánlatos félrelépni. Félelmetes és mégis gyönyörű.

Elhatároztuk egy pihenőnél, hogy nem tesszük meg a mai napra kijelölt 31 km-es távolságot. Megállunk majd 5 km-rel a hegy teteje előtt, mert ez az etap már sok nekünk. Főleg itt a hegyek között, rendkivül nehéz és veszélyes szakaszok vannak. Amint elértük La Fabat rá kellett jönnünk, hogy tovább kell szenvednünk, mert az alberg valamilyen oknál fogva zárva van. Végül is nem bántam meg, mert amióta úton vagyok ez volt a legnehezebb, egyben a legcsodálatosabb szakasz számomra. Felejthetetlenek a hegyek, a termésekkel tele szelidgesztenye erdők.  A kilátás az O Cebreiro-ról leírhatatlan. Rengeteg fotót készítettem, remélem képesek lesznek majd valamit visszadni a valóságból.

A mai út során nagyon sok, részben elhagyott kis falun jöttem át. Szomorú dolog látni, hogy gyönyörű kis települések vannak a hegyekben, és 60%-ban lakatlanok. Jó állapotban lévő házak sorakoznak egymás mellett, és üresen tátonganak.

Ezen a szakaszon rengeteg a tehén a hegyekben. Gyakran vezet az út azokon az ösvényeken ahol a teheneket vagy más állatokat terelgetnek. Ezzel nincs is baj, csak ügyelni kell arra, hogy az ember véletlenül nehogy "tehénlepénybe" lépjen. Könnyen elcsúszhat rajta, akár el is törhet valamije. Tudom azt mondják szerencsét hoz. Igen valószínű, hogy szerencsém akkor van, ha csak a cípőm lett "olyan" és nem feküdtem bele egészen. Próbálok közöttük balettozni, hogy ne legyen szerencsém.

Ma olvastam egy bárban, hogy 152 km van még hátra. Jó nem?

Este templomba mentünk. Megnéztük a bólogató fekete Madonnát. Nekünk nem bólogatott.

Kis hegyi falucska.

Hegyek, hegyek és megint hegyek.

Minden út a hegyekbe vezet. 

2008.09.19.                 Kübler család napja.

A mai nap igen kellemesen telt. Összesen 21 km volt mára kiszabva. Hegyre fel, völgybe le, de nem volt tulságosan nehéz. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, 20-25 fok körüli hőmérséklet volt, így nagyon jól lehetett haladni. Az út mellett rengeteg az eldobált holmi, cípő, zokni, papucs, poló, törölköző stb. A zarándokok próbálnak megszabadulni, feleslegessé vált, nehéz holmijuktól. Kukák híján, az árokba illetve a bokrokba dobálják megunt holmijaikat. Több, a szó szoros értelmében vett " feldobott " bakancsot (kerítésre, villanyvezetékre) láttam. Természetesen ezeken kívül is rengeteg a látnivaló.   

Ma reggel a hegyek felhőkbe burkolóztak, nem tudom a fotókon mennyi látszik majd ezekből. Csak a csúcsok lógnak ki ebből a mesziről a tejfölnek látszó ködből. Vajon meddig maradnak ilyen szépek, ilyen érintetlenek? Mikor esnek áldozatul a "civilizáció" mohóságának? Mikor jut eszébe valakinek ide a csúcsra is autópályát építeni?

Du. 1 körül értünk Tricastellába. Miután ebédeltünk és zuhanyoztunk, elmentünk becserkészni a várost. A kisváros nem tulságosan érdekes számomra. Inkább nagyobb falu benyomását kelti. A nevét három várról kapta Tricastella (három vár) amik valaha itt a közelben álltak. Ma már semmi nem látható belőlük. Szinte az egyetlen látnivaló egy XVIII. században épült kis templom érdekes tornyával, a temető mellett.

Ma este Heinz megkínált bennünket a maga által készített tésztával. A tészta nem annyira esett jól, annál inkább a gesztus, az kedves volt . Azért szerencsére vannak németek akik nem néznek le bennünket. Gyanítom Heinz unatkozik, társaság hiányában velünk próbál kommunikálni.

Kezdek aggódni a ruhatáram miatt. Azt hiszem lefogytam pár kilót, ettől minden lóg rajtam. Amikor jöttem a nadrág épp paszolt rám. Elkövettem azt a könnyelműséget, hogy nem hoztam magammal övet, félek hogy az út végére a nadrágom leesik majd rólam.

Eukaliptuszok.

Ez az út is hosszú lesz.

2008.09.20.       

Még tegnap este történt, hogy nagy honvágy kezdett gyötörni. Miután megnéztem a telefonomban lévő képeken az unokáimat, eleredtek a könnyeim és egyszerüen nem voltam képes abbahagyni a sírást. Híányzik a csacsogásuk, hiányzik a puha kezük ölelése. Híányoznak és kész. Más is hiányzik, de ők a legjobban. A szomszéd ágyon fekvő kis kinai lány nem tudta mire vélni a dolgot. Odajött hozzám és bár nem értettem, de gondolom az után érdeklődött mi a bajom, míért sírok. Győztem elmagyarázni, hogy csak a szívem fáj az otthoniak után. Aztán megmutattam neki a fényképeket, úgy tűnt megértette, hogy honvágyam van.

A hegyek selytelmes ködbe burkolóztak. Szinte egész nap ködben bandukoltam. A hegyek szépségéből nem sokat láttam, mert 20-30 m-nél nem lehetett tovább látni. Dél körül elértük Sarriát. Kicsit elidőztünk Cseperkével a városban. Ebédeltünk, majd bementünk egy templomba is. Röviddel ezután indultunk Barbadeo felé ami még 5 km-re volt. Amint elindultunk felszállt a köd és borzasztó meleg lett. Barbadeoba érve annyirra izzadtam, hogy már nem volt egyetlen száraz ruhadarab sem rajtam. 

Itt Galliciában az út mellett fél kilométerenként, kilométer kövek jelzik a még előttünk álló út hosszát. Ma értem el a 114-es kilométerkövet. Holnap elhagyjuk a 100. kilométert, ez jó érzéssel töltött el. Ismét egy magyar fiúval találkoztunk. Dani Budapestről jött.

Este, mint már annyiszor ismét misére mentünk, egy nagyon egyszerű XII. században épült kis templomba. Maga Barbadeo olyan kicsi település, hogy a misén csak zarándokok voltak kb. 30-an. A pap ismét megáldott bennünket. Megint csak folytak a könnyeim a templomban. Már ügyelnem kell arra, hogy ne szálljak magamba, mert elerednek a könnyeim és megállíthatatlanul folynak. Talán 26 nap után már nem csoda hogy vágyom haza.

Zarándokút zarándokokkal.

Középkori híd. 

2008.09.21.

Egész éjjel esett az eső. A reggel is rosszul kezdődött. Mentünk vagy másfél km-t, amikor megálltunk reggelizni egy kávézónál. Akkor vettem észre, hogy nincs meg a szemüvegem. Otthagytam Cseperkét a cuccokkal együtt, majd visszamentem a szállásra. Úgylátszik ennyivel tartoztam az ördögnek. A 3 km-t szinte futva tettem meg oda-vissza. Csurom vizesen értem vissza Cseperkéhez aki türelmesen várt rám.

Az út hátralévő részében borus mégis kellemes időben haladtunk. Reggel annyit csúsztunk, hogy még Anita és Martin is megelőztek bennünket, pedig ők mindig az utolsók között indultak el. Az utat gesztenyefák, és tölgyfák szegélyezik. Délkörül kaptam egy SMS-t a Zalaszentgrótiaktól, hogy szerencsésen Santiago de Compostelába értek. Velük együtt örültem a jó hírnek. Küldtem én is egy SMS-t amiben gratuláltam nekik.

Az úton sikerült elmélyednem a gondolataimban. Végig jól láthatóak a sárga nyilak, amik a zarándokokat a helyes irányba vezetik. Azon gondolkodtam hogy az életben mindig jó irányban haladtam-e? Képes vagyok-e felismerni a jeleket, amelyek jó irányba vezetnek. Amennyiben mégis rájövök hogy tévedtem képes vagyok-e irányt váltani és beismerni, hogy tévedtem. Azt nem tudom, hogy jó irányba haladok-e. Tudhatja-e bárki is? Abban viszont biztos vagyok, ha tévedek képes vagyok beismerni tévedésemet.   

Úgy tűnik az utat tényleg sikerül vízhólyag nélkül megúsznom. Szinte szégyenlem magam a többi sebeslábu zarándok előtt, hogy nekem nincs egy sem. Talán a Jó Isten más szenvedést szánt nekem, mert a kiütéseim ismét kezdenek viszketni. Na nem azok amik már meggyógyultak, nem, most újak jönnek elő rajtam. Próbálom őket takargatni, mert még az én számomra is gusztustalanok. Úgy néznek ki mintha himlők lennének.

Az út során gyakran voltam éhes, mert bizony nem voltunk elkényeztetve. A falvakban van némi ellátás, de szinte nevetséges a folyamatosan növekvő zarándokok számát tekintve. Arról már nem is beszélve, hogy a nyitvatartásuk is elég sajátos. Időközben megtanultam hogy előre kell bevásárolnom, bár meggondolandó mennyi súlyt érdemes cipelnem. Úgy gondoltam naponta bevásárolok előre a következő napra, ez kb 1-2 kg plusz súlyt jelent naponta. Ami elég nehéz, de muszály ha nem akarok éhenhalni, így is fogytam pár kilót.

Aki ezt látja biztos "jó úton" jár.

A " jó út"  néha ilyen göröngyös.

és néha a " jó utak" is ködbe burkolóznak. 

2208.09.22.

Megint egész éjjel esett az eső. Persze reggel is. Nyugiban reggeliztünk. A zarándokok türelmesen várták, hogy indulhassanak. A két fiatal olasz apáca is akikkel pár nap óta kerülgetjük egymást. Amint egy kicsit alábbhagyott az eső mindenki kezdett készülődni. Aztán valaki elindult, a többiek meg mint a birkák utána, pedig még esett. A gyaloghíd a folyó felett, amin át kellett kelnünk, olyan volt mint valami függőhíd az őserdőben. Bevallom katonásan be voltam tőle rezelve. Kapaszkodva mertem csak átmenni a sötétben, az erős szélben imbolygó hídon. Az út elején csak elemlámpával lehetett menni, szinte csak botorkáltunk, mert fél 9 felé lett csak világos. Egész délelőtt szemerkélt az eső. Ez azért jobb volt mintha zuhogott volna. Az esőköpeny alatt meg rendesen lehet izzadni. Leülni pihenni meg szinte sehol sem lehet, mert minden vizes. Így természetesen nem pihentünk, mit tehettünk, maradt a gondolatokba merülés és a csendben gyaloglás.

Amint beértünk Palas de rei-be azonnal lefeküdtem az ágyamra egy kicsit pihenni, rögtön el is aludtam.  Egyre többen vagyunk, már annyian hogy szinte összeérnek a gyalogló zarándokok. Ez az utolsó 100 km már nagyon zsúfolt. Itt már küzdeni kell azért hogy helyet találj magadnak. Egyre inkább ez lesz, mert itt már az ország más részéről induló utak is becsatlakoznak a francia útba. Ma annyira fáradt voltam egész nap, hogy nem sokat tudtam a lelkemmel foglalkozni. Lekötöttek a testi nyavalyáim, pl. hólyagok. Gyötör a honvágy is már rendesen, négy hete eljöttem otthonról, talán nem csoda. Most már minden és mindenki hiányzik.

Tényleg nem szabad semmiféle halat ennem, mert ismét újabb és újabb hólyagok jelennek meg rajtam. Kerülöm a halételeket amennyire lehet. Ez elég nehéz mert itt akkora a kinálat a tengeri halakból, és mindenféle tengeri herkentyűkből, hogy csak sajnálni tudom hogy nem ehetem őket. Fel vagyok dobva, ha találok véletlenül valamelyik üzletben gyümölcsöt. Ez jelenti a változatosságot számomra. Felváltva eszem kenyérrel, kukorica konzervet, gomba konzervet, vagy spárgakonzervet. Nem csoda hogy lefogytam. Az összes többi ételben amit itt kínálnak van hal. A gyümölcs viszont nagyon drága, kb ötszörös áron kínálják mint otthon. Nagyon vágyom már valamilyen csirkéből készült ételre, mint pl: gombás csirke, lecsós csirke.... máris éhes vagyok.

 Együtt a Magyarok.

 Portomarin.

2008.09.23.

Borús időben indultunk, aggódtunk, hogy megint esni fog. Az időjárás azonban kegyes volt hozzánk, kezdett tisztulni az ég. A délelőtti útunk szelidgesztenye, és eukaliptusz erdők mellett vezetett. Fantasztikusan szépek az eukaliptuszok, csak a koalák hiányoznak róluk. Nyíl egyenesek, és óriásinak tűnnek, hozzám képest. Az idősebb példányok akár 30 m magasra is megnőhetnek.

A két apáca ma is itt van a nyomunkban. Tegnap találkoztunk velük "civilben" egy szupermarkettben, alig ismertünk rájuk. Fekete testhezálló cicanadrág, fekete poló, divatos strandpapucs, rövidre nyírt haj. Senki nem gondolta volna róluk, hogy apácák. Egyébként roppant csendesek.

Ahogy közeledünk Compostelához, úgy fokozódik az izgalom. Már csak 40 km van hátra. Ami még két kemény napot jelent.

Megfigyeltem, hogy egy kicsit több a férfi kb. 60%, nő kb. 40% lehet. A mai szálláson franciákkal vagyunk körülvéve. Házaspárok lehetnek, vidáman beszélgetnek.

Kezdenek lepotyogni rólam a hólyagok után keletkezett sebek, már nagyon rühellem őket. Talán mire hazaérek nem látszik majd belőlük semmi, legalábbis ebben reménykedem.

Próbálom megsaccolni milyen "sebességel" haladunk. Úgy gondolom 4-5 km lehet amit egy óra alatt képesek vagyunk megtenni, azért az nem rossz.

Ma eszembejutott amit Tamás mondott még mielőtt eljöttem volna. Miszerint "csak az első tíz nap a nehéz". Most nagyon puhánynak érzem magam. Nekem eddig minden nap nagyon-nagyon nehéz volt, pedig mindig is kemény csajnak tartottam magam. Lehet hogy tévedtem:)). Most szeretném módosítani Tamás véleményét. Tamás bocs, de nem értek veled egyet. Szerintem meg az első 33 nap (ennyi etapra osztja az utikönyv az utat) a nehéz, utána meg úgyis jövünk haza.

Hegyek ködben. 

Az olasz apácák.

2008.09.24.

Ember tervez, Isten végez! Még tegnap úgy terveztük Cseperkével, hogy ma is és holnap is 20-20 km teszünk meg, szép kényelmesen. A mai napra tervezett 20 km-ből végülis 37 km lett. Eddig ez volt a legkeményebb nap az ittlétem során. Az utolsó kilométereket kínlódva tettük meg. Úgy terveztük, hogy Arca de Pino-ig megyünk. Természetesen át is mentünk rajta, anélkül, hogy észrevettük volna hogy ott vagyunk. Tudniillik a vicces spanyolok a zarándokutak mellé, amik néha medvecsapás szerűen futnak be a különböző településekre, nem tesznek települést jelző táblát. A zarándokok zöme áthaladt rajta anélkül, hogy rájött volna hogy hol is van. Mire egy pihenőnél észrevettük, addigra már 5 km-rel túlmentünk rajta. Visszaút nincs, menekülés csak előre lehetséges, tehát más szállás után kellett néznünk. A legközelebbi szálláslehetőség viszont innen még 12 km. Ezt 25 km után még kimondani is szörnyű. Nincs más hátra menni kell, mégha négykézláb, akkor is. Mit tehettünk mentünk, pontosabban szédelegtünk Monte de Gozo-ig. Azt hittem soha nem érünk oda, annyira fárasztó volt, így is du. 4 körül értünk oda, itt derült ki hogy ma 37,4 km tettünk meg, és már csak 5 km van vissza Santiago de Komposteláig. Ennek viszont nagyon örültünk. Szinte fürödtem abban az érzésben, hogy vége a szenvedésnek, és másnap szép kényelmesen besétálunk Compostelába.

Monte de Gozo tipikus zarándokfalu, arra van berendezkedve, hogy akár 800 zarándokot is el tudjon látni. Óriási, 8 db egyenként 100 főt befogadó modern komplekszum. Minden épületben 8 ágyas szobákkal. Külön konyha, külön női, férfi fürdő, társalgó. Hozzá tartozó éttermekkel, ajándékboltokkal. 

Délután egy nagyot pihentünk, majd körbejártuk Monte de Gozo-t. Megnéztük a dombtetőn az emlékművet, amit még János Pál pápa Compostelai látogatásának tiszteletére építettek.

Este korán lefeküdtünk, mert annyira fáradtak voltunk a 37,4 km után, hogy nem volt nagyon kedvünk sokat mászkálni. A szálláson egy szobában voltunk egy 30-40 év körüli német, és két 50 év körüli francia házaspárral. Arra ébredtem 9 óra körül hogy megjöttek a szobatársaink és a német nő veszekszik az egyik francia pasassal. Azon ment a vita, hogy az ablak éjszakára nyitva marad vagy sem. Le-fel rángatták a redőnyt, szinte komikus volt az egész jelenet. A német pasi próbálta csititgatni a párját (Saci.....)de Saci olyan hülye volt, hogy vele is csak kiabált. A német nő olyan primitíven erőszakos volt, hogy szinte féltem tőle. Persze a francia pasas sem hagyta magát terrorizálni, ő aludt az ablak mellett. Sokáig kiabáltak, majdnem verekedtek. Nem tudom végül is miben maradtak, de nagyon rossz szájízzel aludtam el sok forgolódás után. Azt azért hallottam, hogy senki sem alszik. Szerintem mindannyian éreztük, hogy ennek a balhénak csak vesztese volt. Szerencsére ez volt az egyetlen negativ kicsengésü napunk. 

Monte de Gozo.

Zarándok emlékmű.

 Emlékmű II. János Pálnak, aki maga is megtette az utolsó 5 km-t.

2008.09.25.

Reggel sokáig lustálkodtunk, hiszen közel volt Santiago de Compostela. Úgy terveztük, hogy kipihenten, frissen fürödve, tiszta ruhában megyünk a katedrálisba. Szinte pillanatok alatt beértünk Szent Jakab Csillagmezejére. Elmentünk a katedrálishoz, és azzal indítottunk, hogy kiváltottuk a bizonyítványunkat, ami hitelesen igazolja a zarándokútlevelünk alapján, latin nyelven, hogy a 800 km hosszú utat megtettük. Meglepetésünkre a zarándokhivatalban találkoztunk Gizával. Aztán elindultunk megkeresni a szállásunkat Gizával együtt, ahol a magyar fíú dolgozik. Még mielőtt elindultunk volna erre az útra, hallottunk Balázsról a magyar fíúról aki kint él Spanyolországban és mint hospitaléró dolgozik egy albergben. Otthon megbeszéltük, hogy felkeressük majd. A szállást nagyon nehezen találtuk meg, így a déli zarándokmiséről már lekéstünk. Minden délben van zarándokmise, ami  az előző nap beérkezett zarándokok nemzetiségének felsorolásával kezdődik. Talán nem baj, hogy lemaradtunk, majd holnap legalább hallani fogjuk ahogy bennünket magyarokat is felolvasnak.  

Délután elindultunk felfedezni Compostelát. Bejártuk a várost keresztül kasul. A katedrális kivül belül egyszerüen lélegzetelállító. A zarándokok zöme arról számolt be hogy valami eufóriás érzés öntötte el a katedrálisba való belépéskor. Magam is vártam ezt, csalódottan kell közölnöm, magam sem értem, valahogy elmaradt. Bár nagyon szerettem volna átélni ezt az érzést.

Maga a város nem túl nagy, ám annál érdekesebb. Szinte teljesen a turizmusból élnek. Minden lakosra öt turista jut, mesélte Balázs nekünk. Egy biztos, rengeteg a zarándok és a turista. Lépni alig lehet a katedrális körül, annyian vannak. 

Este a szálláson találkoztunk Kimmel (aki a sok ruhával utazott), a koreai nővel. Elmesélte nekünk, hogy egy szívmütétre készül, ezért szerette volna az utat előtte megtenni. Kim nagyon kedves szimpatikus nő.

Később megjött Balázs is, aki tényleg rendkivüli pasi. Roppant értelmes, több nyelven beszél, nagyon jól látja a világot, és rendkivül segítőkész mindenkivel szemben. Ja és mindig mosolyog. Hétvégente zarándokokat visz le Finisterra-ba, illetve Muxia-ba. Mivel most csak pénteken ér rá, így mi is megbeszéltük vele, hogy másnap elvisz bennünket Muxia-ba, majd a (világvégére) Finisterra-ba. Akkor viszont megint nem leszünk ott a zarándokmisén amikor felolvasnak bennünket. El kellett döntenünk hogy mi is legyen. Úgy döntöttünk Cseperkével és Gizával, hogy megyünk a világvégére, mise lesz majd szombaton is és vasárnap is. Este Balázs azzal lepett meg bennünket hogy hozott egy üveg jó spanyol vörösbort, és rendezett egy magyar estet.  Meghívott minket és a többi magyart is, aki abban az időben ott tartózkodott. Sokáig beszélgettünk nagyon jó hangulatban. 

Santiago de Compostela-i Katedrális.

Katedrális belső, középen a híres tömjénégetővel, háttérben Szent Jakab mellszobrával.

Cseperke, Kim és Jómagam.

2008.09.26.

Megittunk egy jó kávét a közeli kávézóban, és indultunk Balázs-zsal felfedezni a világvégét.

Muxia gyönyörű halászfalu, óriási sziklákkal, és rengeteg sirállyal. Közvetlenül a parton, mintha csak az óceán hullámai sodorták volna a oda, áll egy templom, a Nosa Senora de Barka. Ami annyit jelent, hogy az "öreg hölgy bárkája", a templom a XVIII. században épült, közvetlenül az óceán partjára. Nem messze tőle egy világítótorony, ahol begyűjthettük volna az utolsó pecsétet a zarándok útlevelünkbe. Ez a pecsét már nem kerül bele, mert mi már kiváltottuk a bizonyítványunkat, és így nem hoztuk magunkkal. Az óceán látványa leírhatatlan. Fürödni már nem tudtunk, bár terveztük hogy megmártózunk az óceánban. Az időjárás kitűnő kirándulóidő, viszont nem alkalmas már fürdőzésre. Egy-két bátor zarándok meri már csak vállalni a fürdést ilyenkor. Mi pedig nem vagyunk ennyire merészek. A cípőinket, és a zoknijainkat levettük, és legalább besétáltunk az óceán kellemesen hűvös vizébe. A parton áll egy nagy szikla, ami alatt át kell bújni, annak aki azt szeretné, hogy többé ne fájjon a háta. Megtettük, mert hinni akartunk Balázsnak, sorban átmásztunk a lapos kő alatt, ami nem volt egyszerű feladat nekünk nagymamáknak. 

Finisterra kikötője, és a kisváros tényleg nagyon hangulatos kis hely. Megtaláltuk a 0. kilométerkövet. Közösen megebédeltünk, majd lesétáltunk a világítotoronyhoz. Lélegzetelállító amit éreztem, azt hiszem ezt hívják eufóriának. Sajnos nem éreztem Santiagóban, most viszont nagyon rám tört. Mindannyian elsírtuk magunkat a világvégén. Bőgtünk egy jót a keresztnél, amit állítólag az óceán vetett partra. Bedobtam az óceánba a direkt erre a célra magammal hozott kis Szüzmária medált. Elmormoltunk egy imát, elmondtuk a kívánságainkat. Lélekben megkönnyebbülve jelképesen elégettük a magunkkal hozott ruháinkat (magunkkal cipelt múltunkat), amikben 31 napon át szenvedtünk. Sétáltunk egy kicsit, majd lassan búcsúztunk az óceántól, és indultunk vissza Compostelába. Egy csodálatos napot töltöttem az óceán partján, azt hiszem soha nem fogom elfelejteni. Köszönöm neked Istenem! Szép befejezése ennek a gyönyörű zarándokútnak.

Ruhaégetés.

Bokáig az óceánban. Viktória!!!!!!

 A felejthetetlen Atlanti Óceán.