2008.09.26.
Megittunk egy jó kávét a közeli kávézóban, és indultunk Balázs-zsal felfedezni a világvégét.
Muxia gyönyörű halászfalu, óriási sziklákkal, és rengeteg sirállyal. Közvetlenül a parton, mintha csak az óceán hullámai sodorták volna a oda, áll egy templom, a Nosa Senora de Barka. Ami annyit jelent, hogy az "öreg hölgy bárkája", a templom a XVIII. században épült, közvetlenül az óceán partjára. Nem messze tőle egy világítótorony, ahol begyűjthettük volna az utolsó pecsétet a zarándok útlevelünkbe. Ez a pecsét már nem kerül bele, mert mi már kiváltottuk a bizonyítványunkat, és így nem hoztuk magunkkal. Az óceán látványa leírhatatlan. Fürödni már nem tudtunk, bár terveztük hogy megmártózunk az óceánban. Az időjárás kitűnő kirándulóidő, viszont nem alkalmas már fürdőzésre. Egy-két bátor zarándok meri már csak vállalni a fürdést ilyenkor. Mi pedig nem vagyunk ennyire merészek. A cípőinket, és a zoknijainkat levettük, és legalább besétáltunk az óceán kellemesen hűvös vizébe. A parton áll egy nagy szikla, ami alatt át kell bújni, annak aki azt szeretné, hogy többé ne fájjon a háta. Megtettük, mert hinni akartunk Balázsnak, sorban átmásztunk a lapos kő alatt, ami nem volt egyszerű feladat nekünk nagymamáknak.
Finisterra kikötője, és a kisváros tényleg nagyon hangulatos kis hely. Megtaláltuk a 0. kilométerkövet. Közösen megebédeltünk, majd lesétáltunk a világítotoronyhoz. Lélegzetelállító amit éreztem, azt hiszem ezt hívják eufóriának. Sajnos nem éreztem Santiagóban, most viszont nagyon rám tört. Mindannyian elsírtuk magunkat a világvégén. Bőgtünk egy jót a keresztnél, amit állítólag az óceán vetett partra. Bedobtam az óceánba a direkt erre a célra magammal hozott kis Szüzmária medált. Elmormoltunk egy imát, elmondtuk a kívánságainkat. Lélekben megkönnyebbülve jelképesen elégettük a magunkkal hozott ruháinkat (magunkkal cipelt múltunkat), amikben 31 napon át szenvedtünk. Sétáltunk egy kicsit, majd lassan búcsúztunk az óceántól, és indultunk vissza Compostelába. Egy csodálatos napot töltöttem az óceán partján, azt hiszem soha nem fogom elfelejteni. Köszönöm neked Istenem! Szép befejezése ennek a gyönyörű zarándokútnak.
Ruhaégetés.
Bokáig az óceánban. Viktória!!!!!!
A felejthetetlen Atlanti Óceán.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.