Szent Jakab út

2008.09.20.       

Még tegnap este történt, hogy nagy honvágy kezdett gyötörni. Miután megnéztem a telefonomban lévő képeken az unokáimat, eleredtek a könnyeim és egyszerüen nem voltam képes abbahagyni a sírást. Híányzik a csacsogásuk, hiányzik a puha kezük ölelése. Híányoznak és kész. Más is hiányzik, de ők a legjobban. A szomszéd ágyon fekvő kis kinai lány nem tudta mire vélni a dolgot. Odajött hozzám és bár nem értettem, de gondolom az után érdeklődött mi a bajom, míért sírok. Győztem elmagyarázni, hogy csak a szívem fáj az otthoniak után. Aztán megmutattam neki a fényképeket, úgy tűnt megértette, hogy honvágyam van.

A hegyek selytelmes ködbe burkolóztak. Szinte egész nap ködben bandukoltam. A hegyek szépségéből nem sokat láttam, mert 20-30 m-nél nem lehetett tovább látni. Dél körül elértük Sarriát. Kicsit elidőztünk Cseperkével a városban. Ebédeltünk, majd bementünk egy templomba is. Röviddel ezután indultunk Barbadeo felé ami még 5 km-re volt. Amint elindultunk felszállt a köd és borzasztó meleg lett. Barbadeoba érve annyirra izzadtam, hogy már nem volt egyetlen száraz ruhadarab sem rajtam. 

Itt Galliciában az út mellett fél kilométerenként, kilométer kövek jelzik a még előttünk álló út hosszát. Ma értem el a 114-es kilométerkövet. Holnap elhagyjuk a 100. kilométert, ez jó érzéssel töltött el. Ismét egy magyar fiúval találkoztunk. Dani Budapestről jött.

Este, mint már annyiszor ismét misére mentünk, egy nagyon egyszerű XII. században épült kis templomba. Maga Barbadeo olyan kicsi település, hogy a misén csak zarándokok voltak kb. 30-an. A pap ismét megáldott bennünket. Megint csak folytak a könnyeim a templomban. Már ügyelnem kell arra, hogy ne szálljak magamba, mert elerednek a könnyeim és megállíthatatlanul folynak. Talán 26 nap után már nem csoda hogy vágyom haza.

Zarándokút zarándokokkal.

Középkori híd.