2008.09.08. Ancsa napja.
Úgy látszik állandósulnak az álmaim. Megint Apámmal álmodtam, és a Nagymamámmal. Érdekes érzés úgy ébredni, hogy nem tudom valóság-e vagy csak álom ami velem történik. Lehet, hogy megőrültem? Na nem adom ilyen könnyen, nagyon kitartó vagyok, próbálok "normális" maradni. Bár mielőtt elindultam többen mondták, hogy "nem vagyok normális", hogy ilyen nagy utat akarok megtenni gyalog. Nézőpont kérdése ez is mint minden.
Ma minden lépés "öreg" barátnőmért Ancsáért illetve családjáért történt. Próbáltam egész nap velük foglalkozni lélekben. Apám többször "befurakodott" a gondolataim közé.
Fel kellett kapaszkodnunk a 900 m-en lévő Altóra, hogy ismét a Mezetán gyalogolhassunk. A Mezeta tele van már learatott búzamezőkkel ameddig a szem ellát. A Spanyolok nagyon találóan az "ország éléskamrájának" nevezik ezt a vidéket.
Az egész testemet valamiféle kiütések, vagy csípések borítják. Nem tudom hogy szereztem őket, egyszercsak rajtam voltak és viszkettek. Lehet, hogy valamalyik tengeri herkentyűre vagyok allergiás. Annyi halat, rákot, csigát, polipot eszem, hogy már attól tartok, előbb-utóbb uszonyom nő. Az az igazság, hogy szeretném megismerni a spanyol gasztronomiát ha már itt járok. Itt meg ezekből a "tengeri herkentyűk"-ből óriási a kínálat. Szinte minden konzervételben van hal. Valahogy nem is kivánom a "granadir marsot".
Egy pihenőnél levettem a zsákom a hátamról, ettől annyira könnyűnek éreztem magam, mintha repülni is tudnék.
Megelőzőtt az a fiatalember, aki tegnapelőtt ült az alberg lépcsőjén és sírt. Kezében két kisgyermek fényképét szorongatta. Vajon mi történhetett velük? Lehet, hogy csak egyszerüen hiányoztak neki, nem derült ki, mert nem tudtam vele kommunikálni. Nos nagyon sajnálom, hogy nem tudok angolul. A zarándokok közül nagyon sokan beszélnek angolul, jó nekik.
Nagyon nehéz volt a mai nap ebben a hőségben. Elgondolkodtató, hogy mi is a nehéz. Néha az életben, otthon, a munkahelyen sokkal nehezebb helyzetekbe kerül az ember. Ez itt fizikailag nehéz. Mi ez a lelki nehézségekhez képest. Amúgy szabadok vagyunk. Tényleg ilyen szabadnak, ilyen nyugodtnak, ilyen békésnek nem emlékszem hogy mikor éreztem magam utoljára. Talán soha nem találkoztam ezzel az érzéssel, vagy lehet hogy nagyon régen, talán csak gyermekkoromban.
Kezdem másképp látni a világot. Minek annyit rohanni? Minek hajtani annyira a pénzt? Próbálok válaszolni magamnak, mert az ember gyarló, nagyon gyarló.
Igen ezeken is átkeltem.
Unalmas mezeta, úgye a hegyek azért vonzóbbak?
Haragos hegyek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.